Hogy mindent szeress, hogy mindennel – emberivel és emberen kívülivel, élővel és nem élővel – együtt érezz, mindent önmagadon belül kell érezned, mindent meg kell személyesítened. Mert a szeretet mindent megszemélyesít, amit csak szeret, mindent, amivel csak együtt érez. Csak azzal érzünk együtt, vagyis csak azt és annyiban szeretjük, ami és amennyiben hasonló hozzánk, és annál jobban, minél hasonlóbbá válik hozzánk, és így növekszik az együttérzésünk, és vele együtt a dolgok iránti szeretetünk, éspedig olyan mértékben, amilyenben a velünk való hasonlóságukat felfedezzük. Vagy inkább magától nő a szeretet, és a szeretet fedi fel előttünk ezeket a hasonlóságokat. Ha sikerül együtt éreznem a szegény csillaggal, amelynek el kell tűnnie az égről egy napon, ha sikerül megszeretnem, azért sikerül, mert a szeretet, az együttérzés révén megérzem benne a többé-kevésbé homályos tudatot, amely szenvedést okoz neki, mert tudja, hogy nem más, csak csillag, és meg kell szűnnie egy napon. Hiszen a tudat mindig a halálnak és a fájdalomnak a tudata,
Tudat, conscientia, annyi, mint résztvevő megismerés, annyi, mint együttérzés, és együtt érezni annyi, mint együtt szenvedni.
A szeretet mindent megszemélyesít, amit csak szeret. Csak akkor szerethetünk bele egy gondolatba, ha megszemélyesítjük. És amikor a szeretet olyan nagy és olyan élő és olyan erős és olyan túláradó, hogy mindent szeret, akkor mindent megszemélyesít, és fölismeri, hogy a teljes Egész, a Világegyetem is Személy, akinek Tudata van. Tudata, amely tud szenvedni, együtt érezni és szeretni, vagyis aki Tudat. A Világegyetemnek ez a Tudata, amelyet azáltal fedez fel a szeretet, hogy mindent megszemélyesít, amit csak szeret, ugyanaz, amit Istennek nevezünk. Így a lélek együtt érez Istennel, és érzi, hogy Ő is együtt érez vele, szereti Istent, és érzi, hogy Ő is szereti őt; nyomorúságát annak a végtelen nyomorúságnak a kebelében oltalmazza, amely – azáltal, hogy örök és végtelen – maga a legfőbb boldogság.
Miguel de Unamuno: A tragikus életérzés
