Földünk természeti tájainak jó részét már bejártuk, de azt gondolom, hogy az ember belső világában még vannak felderítetlen területek bőven. Pedig azokat nem megismerni legalább akkora felelőtlenség lenne, mintha bolygónk földrajzi értelemben vett gazdagságának feltárásáról mondanánk le. Az ember kezdettől fogva kettős érzéssel gondol azokra a helyekre, ahová még nem jutott el. Egyrészt hajtja őt feléjük valamilyen (egyszerű kíváncsiságnál nyilván sokkal mélyebb, elsöprőbb, elemibb) felfedező vágy vagy ösztön, másrészt meg is retten a megszokott keretek, a valamelyes kiszámíthatóságot és biztonságot adó közeg elhagyásának lehetőségétől. E kettősség széthúzó terében az arányok és a súlyok végtelen kombinációja adja ki azt a sok milliárd egyéni válasz variációt, amelyek közül egyet végül is mindenki megvalósít.
Az emberiség eddigi történetére az új utak keresésével szemben a kockázatmentesebb követés volt a jellemző, sőt ez a tendencia még jelenleg is erős. A tömegek meghúzódnak valamilyen szellemi irányzat, iskola, filozófia, vallás vagy világnézet, párt, mozgalom vagy egyszerűen a közvélemény védőburkában anélkül, hogy komolyabb elrugaszkodásokat tennének nagyobb terek, szélesebb távlatok felé. Önálló eszmélésre kevesen vállalkoznak, és még azok is, akik valamennyire megteszik, óriási küzdelmet kényszerülnek vívni a környezetükből származó, és a legmélyebb rétegekig magukat belénk beevő rossz beidegződésekkel szemben. Bizonyos értelemben érthető is, hogy ennek így kell és kellett lennie, hisz civilizációnk felépítése megkívánta a hatékony irányítást, és ahhoz a homogén, egyszerűen leképezhető praktikus gondolkodási minták széleskörű elterjedése szinte elengedhetetlenül szükséges feltétel volt.
A XXI. század elején kibontakozó globális méretű válságok során azonban egyre erősebben látszanak a vonalas, sematikus gondolkodások elégtelenségei. Annak a sok évszázad óta tartó egysíkú törekvésnek, amely elvezette az emberiség nagy részét az európai gyökerű ipari-technikai dominanciával fémjelzett fejlődéshez, a korlátai is egyre szembetűnőbbek. Ipari és technikai jellegű eredményességről beszélek, de szinte nyilvánvaló, hogy ezekkel a szavakkal nem a folyamat magjára, hanem csupán egy jellemző külső jegyére utalok. A folyamat és így a válság is alapjaiban tudati jellegű, az ember szellemi kényelméért, egy erősebb egostruktúráért, halandóságának könnyebb elfelejthetősége érdekében mondott le saját belső terének nagyobb részének megismeréséről, és indult el egy szűk összefüggés rendszer mentén a Föld meghódítására. Ez a törekvése, ha nem veszi észre időben annak ellenmondásait a létezés belső logikájának tükrében, totális zsákutcává is válhat.
Azok a jelenségek, amelyek önmagukban is megoldhatatlannak tűnő problémákként jelennek meg, inkább csak tünetei a válságnak. (Utóbbiakat részletezését kezdhetném a globális felmelegedéssel, az ivóvízkészlet korlátozott voltával, a közelgő és az eddigieknél bizonyára sokkal komolyabb energiaválság közeledésével, folytathatnám a lassan teljesen befolyásolhatatlan és önjáróvá váló kapitalista gazdasági rend hosszú távú fenntarthatatlanságával, a természeti, a szociális, kulturális és lelki környezetek pusztulásával, és bevégezhetném a válságban lévő emberrel, aki saját ősképeivel - pl. a neméből adódó archetípusaival - lassan teljesen elveszti kapcsolatát, aki végképp kiszakad megtartó szálai hálójából, és miközben azt hiszi, hogy felszabadítja magát, csak minden eddiginél mélyebb szolgaságba süllyed.) A válság magja annak a helynek és szerepnek az elutasítása, amelyre az egyes ember a Teremtő szándékában ki lett találva. A válság magja, hogy arra az utazásra (zarándoklatra), amelyre születésünktől fogva tartanunk kéne, legtöbbünk még jó formán el sem indultunk.
Nyilván nehéz kizökkenni megszokott kerékvágásokból, és sokszor csak életünk drámai eseményei képesek elég mélyre kavarni bennünk, viszont éppen ezért jobban járunk, ha mégis elindulunk minél előbb, hiszen ha nem tesszük meg, előbb-utóbb úgyis érkezik majd egy olyan helyzet, amelyben már nem lesz választásunk. Azt gondolom, hogy ha ezt sokan megértik, akkor hatalmas szellemi erőforrások működése indulhat el. Félelmeink, bátortalan, séma elvű gondolkodásunk óriási belső potenciálok kiaknázhatóságát blokkolja bennünk. Pillanatnyilag valóban tehetetlenül állunk sok felénk tornyosuló globális méretű nehézséggel szemben, de lehet, hogy ez most egy új hajnal, lehet, hogy a nehézségek csak azért vannak, hogy felrázzanak és mozgósítsanak bennünket egészen új irányok, egészen más megközelítések, sokkal kiegyensúlyozottabb ítéletek, a mostaninál sokszorta nagyobb ívű és befogadóbb szemléletű gondolkodásmódok felé, leginkább pedig talán a jelen való pillanatban megbúvó minden kegyelmi ajándék átélésére.
