Kisbolygó

Senkitől sem várható el, hogy olyat higgyen el, amiről nincs személyes tapasztalata, viszont a tapasztalatszerzés útjai nehezek, sőt lesújtóak és rengeteg veszéllyel járnak. Ha valakit hozzá akarunk segíteni egy belső éréshez, akkor úgy kell eljárnunk, mint a fiókáit repülni tanító madár szülő, aki kicsinyeit kilöki a fészekből, de utána alattuk köröz, hogy szükség esetén elkaphassa őket. Vagy úgy, mint a tékozló fiú atyja, aki elengedi gyermekét, de utána minden nap a látóhatárt kémleli, hogy jön-e már vissza az a szegény tévelygő. Talán mondhatnánk azt is, hogy abban a történetben az atya ugyanúgy végigélt valami nagyon fontosat, mint a fia. Az elengedés és a megtartás paradoxonában az ő élete is átégett. Megélte, hogy a megtartás elengedés és az elengedés megtartás, mert a megtartást nem magáért, hanem a fiáért tette, miközben elszenvedte az elengedés minden fájdalmát. És ennek a következetes kitartó vállalásnak meg is lett az eredménye, a fiú érkezésekor a visszafogadás, a létező legteljesebb ölelés, a vigasság a hizlalt borjúból készült lakomán. Ott az ünnepet egyedül annak a nagyobbik fiúnak az irigysége árnyékolta be, aki gyáva módon csak addig merészkedett, hogy a tisztesség burkában tetszelegjen maga előtt, és így nem is tudta felfogni, hogy tulajdonképpen mi zajlik körülötte.