Az ember azért szerencsétlen,
mert nem azonos saját mélyével.
(Weöres Sándor)
Szinte mindenki (de lehet hogy a mondat még a "szinte" nélkül is megállja a helyét) belesétál abba a csapdába, hogy saját élete tanulságainak kitüntetett jelentőséget tulajdonít. Ez a viselkedés valahol nagyon természetes, érthető, és biztos vagyok abban is, hogy nagyon mélyről fakad, ám azt gondolom, hogy létezik ennél még egy fokkal több és teljesebb és egyetemesebb megközelítés, az, amikor az ember alázattal felméri saját következtetéseinek valódi súlyát, és hajlandó azokat elhelyezni az őket megillető polcra. (Nem lebecsülni kell azokat, csupán megszüntetni a túlértékelésüket.) Ez az a pillanat, amikor az ember kiszerelmesedik a saját kis gondolatmeneteiből, feláldozza köreit, de nem a semmiért, hanem valami sokkal többért, az egyetemes és kiegyensúlyozott szellemi rendben való részvételért, azért a teljességért, amelyet nem nyerhet el csak úgy, ha önmaga minden túlhangsúlyozását levedli, és elfogadja pont azt a helyet, amelyet a létezés számára kezdettől fogva kijelölt. Weöres Sándor fenti soraira utalva, ez az a pillanat, amikor az embernek először van igazán esélye összhangba kerülni saját mélységeivel, először van esélye arra, hogy a halál árnyékának völgyébe valami kis fényt is hozzon létével, a megosztottságok után esélyt adjon az egyesítésre, a teremtés eredendő és rég megbomlott harmóniájából egy pici kis rész újrateremtésére...
(Remélem nem haragszik az idézett és általam igen nagyra becsült költő, hogy egyik könyvének címét egy blogbejegyzés cím erejéig kölcsön vettem tőle :-)!
