Tegnap azt írtam, hogy nem volt időm a fényképekkel foglalkozni. A helyzet azóta sem változott sokat, de egyet azért megmutatok. Egy olyat, amely nem is az idei versenyről szól, meg nem is a tavalyiról, meg nem is csak a futásról, hanem annál sokkal többről. Egy barátról, egy futótársról, egy végtelenül szimpatikus, csendes, figyelmes és alázatos sportemberről, aki az első hat versenyt egyéniben teljesítette, és valószínű, hogy a hetediket is lefutotta volna, ha még mindig itt élne köztünk. De elment messzire, sőt felment magasra. Olyan magasra, hogy onnan már nem tudott visszajönni. Erőss Zsoltot kísérte el utolsó útjára, és valahogy nem jutott el a tudatáig, hogy azok között a körülmények között, akármit is tesz, már nem tud rajta segíteni, és önzetlenségével, áldozatával nem tudja megmenti Zsoltot, viszont magát is tragédiába sodorja.
Ő már ott van, ahová mi még csak készülünk...
