Így beszéltem Rólad egy barátomnak a minap:
Én ezt a lányt meg fogom hódítani, igaz, nem hagyományos módon. Nem pénzzel, nem a látszat biztonság káprázatával, nem macsó férfiassággal, nem negédes tutujgatással, nem csillogó ábrándok, rózsaszínű légvárak ígérgetésével. Én ezt a lányt a talpon maradásommal, saját átalakulásommal, Érte való szenvedélyes törekvéseim következetességével, a harcommal fogom meghódítani, és mindazzal, ami abból következik. Én ezt a lányt azzal fogom meghódítani, hogy kikűzdöm, elkészítem számára azt a helyet, ahol leginkább maga lehet, ahol életének legmélyebb távlatai bontakozhatnak ki, vállalva a rám eső részt a sebezhetőséggel és a kockázattal együtt, mert tudom, hogy az utóbbiak is szükségesek ahhoz, hogy számára a méltó módon betölthető üresség létrejöjjön. Addig fogom fokozni a hódítást, amíg meg nem érti, hogy mivégre teszem, és azt is, hogy mért így. (Egyébként azért, mert ez az egyetlen igaz, legitim eszköz, amely a lét alapösszefüggéseinek tükrében az Ő kibontakoztatására számomra felhasználható.) Ez a dolgom, amelyet komolyan kell vennem, mert ha nem végezném el, az ő élete és az enyém is reménytelenül és menthetetlenül megrekedne. Ez a feladat, amely következik mindabból, ami eddig történt. Nem kell tovább magyarázni, mert ennyire egyszerű! Szeretem őt.
