Csak azokat az embereket érik ekszatikus élmények, akik életüket tudatos figyelemmel élik, és az éberség által megőrzik szívük nyitottságát a "vendég" számára, akiről nem lehet tudni, hogy pontosan mikor is érkezik majd. Ebben nincsen semmi meglepő. Ahogy nincs felüdülés az előtte sokáig tartó szomjúhozás nélkül, ahogy a nagy öröm ágya pont a mélyre ható szomorúság, ahogy a fény csak az árnyék ellenében tud megmutatkozni, úgy az eksztázis is csak saját ellentétének olvasztótégelyében, a tudatosságban tud megszületni, és ránk találni. Aki állandóan sodródik, azt a hullám nem tudja elragadni. Az ilyen ember életébe az a csodálatos pillanat, amikor a gyönyörűségtől a talaj is kicsúszik a lába alól, soha nem tud eljönni, hiszen ő máris és folyamatosan talajtalan. Ahhoz, hogy az eksztázis bekövetkezzék szikla szilárdan kell állni mindaddig, amíg az a bizonyos arra érdemes hullám fel nem bukkan a látóhatáron, el nem kezd közelíteni, és a szívben el nem kezd növekedni a bizonyosság, a "Hát, persze! Hát, ez az!" felismerés bizonyossága, hogy most kell ugrani, most kell elfelejteni mindent, most kell mezítláb havon, tűzön járni, most kell bemenni a forró gőzbe és utána megmártózni a jéghideg éjszakában, most kell sebezhetővé válni, fájni, zokogni, nevetni, szerelmet vallani, ölelni, és az ölelésben egy életre megsemmisülni azért, akit szeretünk, mert annyi rengeteg idő után végre-végre igazán szeretni akarjuk őt...
(Az evangéliumban van egy történet, a balga és az okos szűzekről szóló példabeszéd, amely lényegében ugyanezt mondja el, legfeljebb kicsit más szavakkal :-)!
