Bizonyára tudod, hogy miért figyeltem fel Rád annak idején. Megéreztem Benned valamit, amiről később kiderült, hogy még nem úgy, és nem annyira a Tiéd, mint ahogy és amennyire először gondoltam. Illetve néha olyan mintha teljesen hiányozna, vagy olyan, mintha nem mernéd elfogadni, hogy ott van Nálad rég, és emiatt nem is veszed semmi hasznát. Nem tudom, hogy melyik a legjobb szó rá, talán akkor járok a legközelebb az igazsághoz, ha azt mondom, hogy letapadt energiákat hordozol magadban. Mióta tudomást szereztem ezeknek az energiáknak a letapadt voltáról, egyfolytában azon fáradozom, hogy a tekintetedet odafordítsam, ahol azok feszülnek, és ezáltal közelebb vigyelek Téged ahhoz, hogy felszakadjanak, és termővé váljanak. Hogy - talán először az életed során - ki merd mondani magadnak, hogy a párkapcsolatban normális és nagyon helyénvaló összetevő a másikért vállalt lemondás, figyelem, erőfeszítés is, sőt anélkül az édessége sem élvezhető sokáig. Mert a párkapcsolat nem az édességéért van, hanem a fejlődésünkért, tehát egy átalakulásért, amely sohasem fájdalommentes, és a fájdalmairól még csak nem is a másik tehet, akinek az egészet a nyakába lehetne varrni, hiszen azok oka a mi saját emberi természetünkben gyökerezik. Hogy ki merd mondani a párkapcsolat teljességét, amely csak az abban rejlő áldozatok elfogadásával lehetséges, és ki merd mondani, hogy a nehézségei nem beárnyékolják, hanem pont ellenkezőleg, még jobban kiemelik a fényét.
Amikor láttam, hogy nem jutsz előrébb, amíg túl közel vagyok Hozzád, nem erőltettem a találkozásokat, viszont nem heverésztem tétlenül. A hosszú, és sokszor nagyon nehéz várakozás ideje alatt volt alkalmam rendesen átgondolni egy csomó mindent, alapvető kérdések feltárása felé indultam el, megérezve, hogy a fogalomalkotásaink, a különböző leszűkítéseink, az előítéleteink mennyire megnehezítik a tisztánlátást. Rengeteget olvastam, leveleztem, vitatkoztam különböző emberekkel, írtam sokat a Kisbolygóra is, legtöbbször személyesen Neked, aztán pár hónapja még ez a blog is megállt egy időre, hogy teljes legyen a csend Körülötted, remélve, hogy talán az segít majd, ha más nem. Rengeteg minden egészítette ki, vagy inkább keretezte be ezt a szellemi munkát, az életem sokféle egyensúlytörekvése, például a munkahelyi hatékonyságom vagy a sportolással kapcsolatos személyiségfejlődésem, az önállóbb, felnőttebb hozzáállásom sok mindenhez, de ezeknek a változásoknak egyetlen egy belső mozgatója volt, hogy Te megkapd tőlem, bennem a férfit, azt a valakit, aki igazán boldoggá tud tenni Téged. Sok éve ezen dolgozom, ám mégis úgy tűnik, hogy ezt nem mered teljesen megérteni. És amíg nem mered megérteni, addig Számodra ez a rengeteg erőfeszítésem tökéletesen értéktelen marad.
Érzek egy nagy kettősséget Benned. Egyrészt szeretnél leválni rólam, elhagyni engem. Nem vagyok hibátlan, de nem hiszem, hogy ez lenne a fő baj, meg azt sem hiszem, hogy a szerelem múlása jelenti az okok okát, mert az csak következmény lehetne, ha egyáltalán igaz lenne (egyébként nem az). Inkább azt gondolom, hogy túl sok mindennel szembesítettelek, illetve szembesítettelek volna, ha hajlandó lettél volna szembesülni, és ez nagyon felkavart. Másrészt azt hiszem, hogy azért egy kicsit Te is érzed, hogy mennyi mindent tettem meg, és azt is, hogy ezt nem túl sok más ember tette volna meg így Érted. Az utóbbit talán ki sem mondod, de azt gondolom, hogy mégis Benned van, és ott motoszkál, és ott birizgál Téged az az érintés, amely ebben a körülményben ölt formát. Nekem úgy tűnik, hogy e két ellentétes érzés szorításában tipródsz több éve, és közben azt remélem, hogy ez a feszültség, kiegészülve az én erőfeszítéseimmel, egyszer majd, sőt hamar össze fogja borítani Benned azokat falakat, amelyeknek már rég össze kellett volna borulniuk. Nem tudom, hogy eljutunk-e odáig, de szeretném, ha elhagynád végre azokat a menekülési kísérleteket, amelyek tucatjaival próbálkoztál már, pedig nagyon sokszor kértelek, hogy ne tedd, mert nincs semmi értelmük. Ugyanis így, ilyen állapotban nem lehet továbbmenni, nem lehet semmi értelmeset elkezdeni, illetve nem lehet azt hinni, hogy amit ilyen állapotban kezdesz, az majd jó lesz. Nem lehet, és mivel nem tudom másnak megítélni ezt a jelen helyzetet, mint egy újabb hárításnak, ellenállok, és nem törődöm bele abba, amit teszel. Ezért írom ki magamból az utolsó érvmorzsákat is, amelyekkel remélem, hogy visszatarthatlak Téged egy újabb rossz irányba menéstől. Soraim így születtek, logikus folyományaiként annak, amit teszel, és logikus folyományaként annak az apró ténynek, hogy az utolsó leheletemig fogok küzdeni, hiszen én ilyen vagyok. Mert szeretlek, és ez azt jelenti, hogy nem tudom addig lehúzni a rolót, amíg nem érzem, hogy minden lehetségeset megtettem Érted. Puszi, vigyázz magadra!
