Kisbolygó

Édes Egyetlenem! Vasárnap sokat szurkoltam, és a végén még futottam 15 kilométert, jól eláradtam, de nem annyira, mint Zoli, aki négy napig egyéniben futott a Balaton körül. Most utazunk haza Nyíregyházára (az utolsó IC-vel, lassan egy órát késik), holnaptól megint a közeledben leszek, ismét el lehet hozzám jönni, el lehet engem onnan vinni, lehet engem szeretni. Nagyon várlak, és kérlek, hogy ne hallgass tovább! Ha még nem vagy kész arra, hogy együtt éljünk, akkor legalább jelezd ezt valahogy, hogy tudjam és várjalak még. Ha vállalt, komolyan gondold kapcsolatban, elköteleződve és boldogan élsz, akkor kérlek, hogy beszélj róla annyit, hogy ez világossá és egyértelművé váljék számomra. (Sokszor leírtam már, hogy mért fontos ez nekem, és azt is, hogy mért nem látok tisztán egyelőre.)  Bárhogy is van, kérlek, hogy legalább üzenj valamelyik csatornán. A legjobb persze az lenne, ha máris elvállalnád az összetartozásunkat, és végre elindulhatnánk felfelé, szeretetben végigélve minden helyzetet, amelyet az élet elénk sodor. Mert akkor azokból tudnánk tanulni, tudnánk növekedni egymás felé, és növekedne bennünk a szeretet, Benned a nőies, bennem a férfias szeretet. Tudom, hogy mit beszélek, nem zöld és lila súlytalan szavakkal dobálózom, hanem tudatos felelősségvállalástól indítva teszem oda a súlyt, ahol annak leginkább helye van. Sok férfi nem oda teszi, de én igen, és azért, mert szeretlek, és a legtöbbet szeretném adni Neked. Azt a legtöbbet, amely az életünk végéig is könnyen megmaradhatna, sőt a szerelmünket is meg tudná őrizni, ki tudná virágoztatni végre. Puszi az arcodra! (Csukódik le a szemem, pedig még csak most hagytuk el Szolnokot.)