Édes Egyetlenem! Egyetlen nő sem lehet boldog, amíg csak saját vágyai kielégítésére törekszik. Egyetlen egy se. Ha egy nő csak ezt csinálja, akkor abba előbb-utóbb belezakkan, és közben minden vonzását elveszíti. Tulajdonképpen ez a legbiztosabb módja annak, hogy teljesen tönkre tegye magát. Tudom, hogy a nők egészen máshogy vannak összerakva, mint a férfiak, tudom, hogy a nemiségük más fajta konkrétság, mint a férfiaké, sok mindent tudok, és értek, de azt is egész világosan, hogy a nő férfi nélkül nem boldogul. És nem ez csak biológiai értelemben van így, hanem minden létező vonatkozásban. Viszont ugyanakkor igaz az is, hogy egyetlen egy férfi sem lehet boldog, amíg nem találja meg a nő valódi énéhez vezető utat. Az nem érdekes, hogy arról az útról talán még magának a nőnek is csak halvány fogalmai vannak, az nem baj, a férfinak viszont tudnia kell róla, és meg kell találnia. Annak az útnak része a nemi vágy, nagyon fontos része, ha az nem lenne, nem lenne szerelem, férfi és nő között nem lenne semmi. Ám nincs kibontakozó, boldog szerelem ott, ahol a konkrét testiség egyeduralkodó. Nincs, mert csak abban senki nem képes eljutni sehova, az magában mindig siralmasan töredékes marad. Akit csak a konkrét testiség vezet, abban valami egy (elég rövid) idő után teljesen félremegy. A fényei megfakulnak, a forrásai kiapadnak, az élete csupa zavar és hazugság lesz. Mindenre lehet gondolni csak arra nem, hogy az ilyen ember boldog és fejlődő. És szélsőséges esetekben ebből aztán nagyon csúnya, rettenetes kimenetelek is következhetnek.
Egy oszlop nem tart meg egy ívet, ahhoz kép pillér kell, csak kettő képes egyensúlyt, távlatot adni. Nincs plátói, testiség nélküli szerelem, de önfeláldozó, önmegtagadó szeretet nélküli szerelem ugyanúgy nem létezik. Arra, hogy az ember valakiért tesz valamilyen erőkifejtést, azért, hogy a másik boldog legyen, nem úgy kell nézni, mint egy rettenetes őrültségre, hanem úgy, mint az élet legtermészetesebb dolgára, mint az egyetlen olyan közegre, amelyben egyáltalán történhet valami. Emlékszel, mindig ezt mondtam Neked, amikor beszélgettünk még. Most nem mondom, most leírom, meg bemutatom. Bemutatom azzal, hogy hetedik éve várlak, és keresem azt a bizonyos utat, amely a Te valódi, teljes énedhez elvezet. Bemutatom ezzel az ezerötszáz blogbejegyzéssel, levelek, versek százaival, azzal a küzdelemmel, hogy rettenetesen nehéz helyzetekben megyek tovább eltántoríthatatlanul, és közben nagyon nehéz döntéseket hozok, azzal az idővel, amelyet valamilyen formában Rád szánok. Ez az a teljes és valódi közeg, amelyről beszélek, az élet sűrűje. Mióta megint minden nap írok, átlag egy órát biztosan Veled töltök. Na, azt az átlag egy órát kéne eltölteni máshogyan, nem így, hanem testi-szellemi-lelki valóságban együtt, igazi és teljes szeretetben. Erre vágyom, ezért írok. Szeretlek, puszi az arcodra!
