Édes Egyetlenem! Kicsit meg vagyok akadva, mert nem tudom, hogy mit írjak Neked. Szombaton már bekészítettem három verset, de végül változtattam, és úgy néz ki, hogy ma is csak tologatom tovább magam előtt a rímelő sorokat. Jók azok a versek, nincs velük semmi baj, csak egyrészt nem tudom, hogy igazán örülnél-e nekik, másrészt meg azt nem tudom, hogy segítenek-e Neked abban, hogy közelebb kerülj hozzám. Mostanában van olyan érzésem néha, hogy már sokkal hamarabb el kellett volna kezdenem igazi szerelmes leveleket írnom. Persze, minden Hozzád szólt, illetve minden az Irántad érzett felelősségből fakadt, de a korábbi blogbejegyzések talán nem voltak elég személyesek, és többek között azért is lett ez a történet végül ennyire nehéz. Na, mindegy, ezen már kár keseregni, ma jobban zavar az, hogy tényleg nehezen találok rá a megfelelő szavakra. Mit is írhatnék? Talán leginkább azt, hogy hiányzik a simogatásod, az ölelésed, hiányoznak az érintéseid, hiányzik a szád, a csókod, amelyet párszor megízlelhettem már, és hiányzik egy csomó minden, amit ide le sem lehet írni, hiányzik szerető, figyelmes, puha önátadásod, amelyről valami gonosz varázslat folytán az a képzeted támadt, hogy nincs igazi közöd hozzá, miközben én tudom, és mindenkinél jobban, hogy belső lényedet, a Te kis egyéniséged szövetes, összetett világát semmi sem tükrözi vissza valóságosabban, mint az a szereteted, amellyel az elején fogadtál. Mindig az első gondolat a jó, mindig az első szerelem az igazi. Azt az első szerelmet mért kell mindenkinek elveszejtenie, elnehezítenie? Mért kell az embernek elveszítenie bizalmát, amelyet először is saját maga, illetve a benne magában élő örök gyermek iránt táplál. Hidd el, hogy jót tettél akkor, amikor megvigasztaltál, és hidd el, hogy akkor nem tettél jót, amikor majdnem elhagytál mégis. Jó, tudom, hogy ennyire nem egyszerű, meg azt is tudom, hogy nekem is volt mit tanulnom, de most már igazán tanulhatnánk tovább együtt. Mert férfi és nő között úgy jó, úgy normális, ha együtt vannak, egy fedél alatt élnek, és ugyanabban az ágyban álmodnak egymásról.
Holnap full day programom van, egy kedves munkatársamat búcsúztatjuk este, éjfélre érek haza, nem tudom, mire fogja futni. Lehet, hogy jönnek a versek, lehet, hogy jön pár egyszerű szó, lehet, hogy nagyon fáradt leszek, és belezuhanok majd az ágyba. Blogbejegyzés nélkül nem telhet el nap, de tervezni már nem tudok előre. Bennem hullámzol mindig, és senki nem tudja, hogy azok a hullámok mikor mit sodornak partra. Az élet ilyen, a szeretet ilyen, a szerelem ilyen, és Te is ilyen vagy. Szeretlek nagyon, puszi az arcodra!
