Édes Egyetlenem, Kis Hercegnőm! Lehet, hogy tegnap kétszer is láttalak a városban, de nem vagyok biztos benne! Először reggel nyolc után a sétálóutcában mentél az OTP-től a Korzó felé, és abba az udvarba tartottál, amelyikben egy antikvárium is van, másodszor pedig délután, úgy negyed öt körül, a Bethlen Gábor utcán a görög templommal szemben tértél be valamelyik kapualjba / üzletbe. Fehér felső volt Rajtad és rózsaszínű vagy inkább barackvirág színű nyári nadrág. Ennyiből Te már biztosan meg tudod állapítani, hogy Téged láttalak-e vagy sem, én sajnos nem, olyan régóta nem találkoztunk, hogy lassan már meg sem ismerlek, legalábbis távolabbról nem, és ez nagyon-nagyon szomorú :-(((((((((((... Írhatnék egy csomó mindent arról, hogy még milyen érzések támadtak bennem, de most inkább nem teszem, mert tényleg nem vagyok biztos abban, hogy Te voltál ott.
Nagyon nehéz ez, el sem hiszed, hogy mennyire. Én mindent értek, és sok mindent el is tudok viselni, de ezek a pillanatok a szívem közepébe marnak, és tényleg kitépnek valamit onnan. Gyere vissza, Édes, gyere vissza ma, de ha ma még nem megy, akkor legalább a nyár végén, gyere vissza, ne várakoztass tovább és ne várakozz tovább magad se. Olyan szépen szerettél, olyan gyönyörűen, hogy azt elmondani sem lehet! Értem, hogy a motiváció nem volt rendben, de attól az még gyönyörű volt, sőt a legszebb, ami a világon nőben létezhet. Nem volt jó az indíttatás, ezt most már nagyon jól látom, de akkor keress hozzá egy másikat, mert különben csak megy, múlik az idő a szomorúsággal, a lélek szárazságával, az életet, a szerelmet, a kibontakozást elnyomó, tönkre tevő csattogó önérzet tombolásával.
Nagyon várlak, Édes, július végén visszajövök a szabadságomról, és utána újból adok Neked randevú esélyt. Gyere el akkor, csináld úgy, hogy akkor már el tudj jönni. Reggel elkezdtem írni Neked, az holnap még megjelenik, aztán nem tudom, hogy mi lesz. Képek biztosan, szöveg meg attól függ... Mitől? Sok mindentől. Ha nem akarod, hogy írjak Neked, ne olvasd tovább a blogomat! Nem búcsúztál el szépen, csak írtál valami butaságot, egyáltalán nem olyat, amitől meg lehetett volna nyugodni, közben viszont velem maradtál a Kisbolygón ugyanúgy, mint ahogy előtte is nagyon hosszú időn át, amiből arra következtettem, hogy továbbra sem vagyok semleges a Számodra. Nekem egyelőre a látogatásaid jelentik azt, hogy élsz, és azt, hogy van még egy szál köztünk. Szórakozásból vagy puszta kíváncsiságból ne olvasd a leveleimet, kérlek! Ha olvasol, akkor nekem abból az jön le, hogy szükséged van a szavaimra, tehát szükséged van rám. Ha azt látnám, hogy elmaradsz, egy idő után biztos abba hagynám az írogatást, de amíg nem látok ilyet, amíg ott vannak az olvasási jeleid a statisztikában, amíg érdeklődsz, addig velem vagy valamennyire, amíg legalább egy picit érzékenyítenek a szavaim, addig nem tudom, és nem is akarom letenni a tollat.
Puszi az arcodra! Vigyázz magadra, és ha vízpartra mész, kend be a bőrödet naptejjel, hogy le ne égjen!
Kis Herceg
