Kisbolygó

Nehéz, azt látom, de tudnom kell mégis, hogy eljön-e majd az óra
Nem a közismert, jól kiszámítható szóra,
Hanem arra a szívszaggatóra,
Mely a lélek mélyéről áradt,
De egy nap látszólag kiszáradt...
Virágozzék a virág, és tűnjön el gyorsan a gaz,
Érzed-e a lüktetést bennünk, s mered-e kimondani, hogy igaz?
Azt már látom, hogy hosszú az út, nagyon hosszú, de vajon hol van a vége?
Távolban tüzek gyúlnak, de ujjad hegyén a pont, az áramos pont vajon még ég-e?
Ujjad hegyén s a szíved mélyén süt-e még a régi szikra?
Az első esély után gondolsz-e a másodikra?
Gondolsz-e rám remegő szívvel,
Rám borulsz-e puhán, ívvel?
Mersz-e fájni, mindig adni,
Mersz-e értem átszakadni,
Mersz-e nyáron bőrig ázni,
Télen nagykabátban fázni?
Mersz-e értem játszva élni,
S játszva mindent elmesélni?
Mersz-e szappanbuborékot fújni,
S aztán velem ágyba bújni,
Ágyba bújni, s jót akarni,
Közben sírva belém marni,
Meztelenül rám feszülni,
Falak felett átrepülni,
Fallal együtt leomolni,
Mikor hívlak, válaszolni?
Mersz-e megsemmisülni értem?
Hisz azt mindig-mindig Miattad kértem...
Kevés a fény, viszont a rés még nem záródott egészen össze,
Tudnom kell, hogy fogsz-e szeretni, tudnom kell, hogy végül jössz-e