Nem az a kérdés, hogy van-e tűz vagy nincs,
hanem az, hogy akarunk-e égni benne...
...Egy pillanat múlva Andrzej és Oleńka egyedül maradtak.
A leány szíve úgy vergődött keblében, miként a galambé, ha vércsét pillant meg maga fölött, de Andrzej uram is meg volt indulva. Szokott bátorsága, hevessége és önbizalma elhagyta.
Hosszú ideig mindketten hallgattak.
Végül is Kmicic szólalt meg előbb, mély, fojtott hangon:
- Nem gondoltad, hogy találkozol velem, Oleńka?
- Nem - suttogta a leány.
- Istenemre, ha egy tatár állana előtted, nem félnél ennyire! Ne félj hát! Nézd, mennyi ember van itt. Semmiféle bántalommal nem illetlek. De ha egyedül volnánk, akkor sem kellene félned, mert megesküdtem, hogy nem leszek bántalmadra. Bízzál hát bennem!
A leány egy pillanatra felemelte tekintetét, s a lovagra nézett.
- Honnan legyen bizalmam?
- Igaz, vétkeztem, de az már elmúlt, s többé meg nem ismétlődik... Amikor a Wołodyjowskival vívott párbaj után ágyamban feküdtem, a halálhoz közel, elhatároztam, hogy nem ragadlak el erőszakkal, tűzzel-vassal, hanem nemes cselekedetekkel igyekezlek megérdemelni, s így szerzem meg bocsánatodat!... Hiszen a te szíved sincs kőből, s gyűlöleted majd csak elmúlik: ha látod javulásomat, csak megbocsátasz!... Én hát megesküdtem, hogy megjavulok, s meg is tartom. Mindjárt meg is jutalmazott az Úr, mert eljött Wołodyjowski, s megbízólevelet hozott
számomra. Nem kellett ideadnia, de ideadta: derék ember! Így már a törvény elé sem kellett állnom, mert a hetmani inkvizíció alá kerültem. Minden bűnömet meggyóntam neki, mint atyámnak, s ő nemcsak megbocsátott, de azt is megígérte, hogy mindent elsimít, s megvédelmez az emberek rosszakarata ellen. Áldja meg érte az Isten... Nem leszek hát elítélt bűnös, Oleńka, az embereket megbékéltetem, híremet tisztára mosom, a hazát szolgálván érdemeket szerzek, az elkövetett sérelmeket jóvá teszem... Oleńka! Mit szólsz hozzá?!... Nem szólsz egy jó szót?
S merően a leányra nézett, kezét is összetette, mintha imádkoznék hozzá.
- Elhihetem-e? - felelte a leány.
- El, Istenemre, el kell hinned! - könyörgött Kmicic. - Nézzed azt, hogy elhitte a herceghetman is meg Wołodyjowski uram is. Minden viselt dolgomat ismerték, s mégis elhitték!... Látod!... Miért csak éppen te ne bíznál bennem?
- Mert láttam a könnyeket, melyeket az emberek kegyelmed miatt hullattak... Mert láttam a sírokat, melyeket még be sem nőtt a fű...
- Majd benövi, ama könnyeket meg magam törlöm le.
- Előbb tegye meg kegyelmed.
- Csak adj reménységet, hogyha megteszem, téged is visszanyerlek... Könnyű neked azt mondanod: „Előbb tedd meg!”... Hátha megteszem, s közben te más felesége leszel? Isten mentsen meg attól! Isten szabadítson meg e dologtól, mert aligha eszemet nem veszteném. Az Isten nevére könyörgök, Oleńka, adj biztonságot, hogy nem veszítelek el, míg ama ti nemességetekkel meg nem békélek. Emlékszel? Magad írtad ezt leveledben, s én ezt a levelet híven őrzöm, s valahányszor megnehezedik a szívem - elolvasom. Semmi mást nem kívánok, csak még egyszer mondd meg, hogy megvársz, hogy nem mégy máshoz!
- Tudja kegyelmed, hogy a testamentum szerint ezt nem is tehetem. Csak kolostorban kereshetek menedéket.
- No, akkor aztán jól ellátnád a bajomat! Az élő Istenre, hagyjad a kolostort, mert puszta gondolatától is borsódzik a hátam. Hagyd, Oleńka, mert ha nem, itt mindenki előtt borulok a lábadhoz, s úgy fogok könyörögni, hogy meg ne tedd. Wołodyjowski uramat elutasítottad, tudom, mert ő maga mondotta el. Ő bíztatott, hogy nemes cselekedetekkel nyerjelek meg... De mire volna az jó, ha te meg kolostorba vonulnál... azt mondanád, hogy az erényt magáért az erényért kell gyakorolni... én meg azt felelem rá, hogy kétségbeesetten szeretlek, s semmi
másról nem kívánok tudni. Mikor Wodoktyt elhagytad, alig keltem ki az ágyból, máris keresésedre indultam. Zászlóaljat toboroztam, minden percem tele volt munkával, a falatot lenyelni, az éjszakát átaludni sem érkeztem, de a kereséssel fel nem hagytam. Úgy voltam már, hogy nélküled sem életem, sem nyugodalmam nem volt! Úgy hozzám nőttél. Csupa sóhajtozás volt az életem. Végül megtudtam, hogy Billewiczében vagy, fegyvernök uramnál. Hidd el, úgy viaskodtam a gondolattal, akár egy medvével: menjek-e, ne menjek-e?... De nem mertem elmenni, hogy valamiképpen rosszul ki ne üssön e dolog. Végül azt mondtam magamnak: még eddig semmi jót nem míveltem... nem megyek... Végül a herceg, s nekem szerelmetes atyám, megszánt, s elküldött hozzátok, Kiejdanyba kérvén benneteket, hogy legalább a szemem lakjék jól szerelemmel... mivelhogy hadba indulunk. Nem kívánom én, hogy már holnap hozzám jöjj... De legalább egy jó szót halljak tőled, legalább biztonságom legyen, menten megkönnyebbül a szívem... Ó, én egyetlen lelkem... Nem akarok én elpusztulni, de a csatában mindenkivel megeshetik, hiszen én sem búvok a mások háta mögé... Meg kell hát bocsátanod, mint ahogy a
haldoklónak megbocsátanak.
- Oltalmazza kegyelmedet az Úristen, és vezérelje vissza - felelte a leány lágyan, s Andrzej uram már e hangból kiérezte, hogy szavai nem maradtak hatás nélkül.
- Ó, én tiszta színaranyom, te, köszönöm ezt is. Hát nem mégy kolostorba?
- Még nem megyek.
- Áldjon meg az Isten!
S miként tavasszal a hó, úgy kezdett közöttük is felolvadni a bizalmatlanság, s máris közelebb érezték magukat egymáshoz, mint az imént. A szívük megkönnyebbült, szemük felderült. Pedig a leány semmit sem ígért, s a lovagnak is volt annyi esze, hogy egyelőre semmit sem követelt. Oleńka maga is érezte, hogy nem volna méltó dolog, s nem is szabad elzárnia Kmicic elől a megjavulás útját, amiről olyan őszintén beszélt. Őszinteségében most már egy pillanatig sem kételkedett, mert Kmicic nem az az ember volt, aki színlelni tudott volna. De a fő ok, amiért nem utasította el ismét, amiért meghagyta reménységét, az volt, hogy szíve mélyén még mindig szerette ezt a leventét. Szerelmét a keserűség, a kiábrándulás, a fájdalom egész hegye temette maga alá, de ez a szerelem élt, s kész volt mindig hinni, és mindig, mindig megbocsátani. „Jobb ő, mint a cselekedetei - gondolta a leány -, s nincsenek már sehol azok, akik a gonosz cselekedetekre ösztökélték; legfeljebb kétségbeesésében ragadtathatná magát megint valamire, tehát soha többé ne essék kétségbe.” S a becsületes szív maga is örvendezett, hogy megbocsátott. Oleńka arcán olyan üde pír jelent meg, amilyen a rózsa a hajnali harmattól. Szeme élénken, kedvesen csillogott, s mintha az egész termet fénnyel töltötte volna be. Akik elmentek mellettük, megcsodálták a gyönyörű párt, mert két ilyen nemesi sarjat gyertyával sem lehetett volna találni e teremben, ahol pedig a nemesúrfiak és kisasszonyok színe-virága összegyűlt.
E két fiatal Henryk Sienkiewicz Özönvíz című regényének legelején találkozik egymással először, de az első néhány alkalom után rettenetes dolgok derülnek ki, és nem sokára borzasztó viharok szakítják szét őket. A fent idézett jelenet az ezer oldalas könyvben valahol a kétszázadik oldal tájékán játszódik le. Üde, kedves közjáték ez a találkozás köztük, amely egyébként csak néhány óráig tarthat, mert utána újra és újult erővel tör ki az orkán. Ésszel nem lehet felfogni azt a küzdelmet, melyet Andrzej folytatott sok éven keresztül rettenetes balsorsokban és szenvedésekben is becsületéért, és amelynek végső mozgatója Olenka iránt érzett szerelme volt. Az ő küzdelme célba ért, bizonyságot tett nemes és kitartó törekvéséről, szíve szándékának tisztaságáról. Soha nem leszek méltó arra, hogy a századát is átéljem annak, amin ő keresztül ment, de azt kimondom mégis, hogy az ő története és az enyém között sok hasonlóságot vélek felfedezni. Ő a vérzivataros XVII. századi lengyel történelem összes háborúját végigjárta, én csak a magam csatáit vívtam meg a nem kevésbé zavaros XXI. század Európájában, amikor az embernek ugyanolyan nehéz, vagy még nehezebb kimosakodnia a körülötte és benne lévő világ hazugságaiból, és megtalálnia a saját becsületét, mint amennyire az másoknak nehéz volt annak idején. Én azonban nem akarok már mást csinálni mindezen dolgok borzasztó nehézsége ellenére sem, és ennek oka az én esetemben is egy gyönyörű leányasszony, akiben - úgy hiszem - élnek a lovagi szolgálatot méltóképpen viszonozni akaró nemes női vágyak. Édes Hercegnőm, ha érted, hogy mit beszélek, akkor elérkezett a mi időnk. Ha érted, hogy mit beszélek, akkor az jel, annak a jele, hogy felnőttünk a találkozáshoz, és tarthatjuk már azt az óriási ívet, amelynek egyik felét az én szívem erős szándéka, másik felét a Te finom kis lényed törékeny szépsége rajzolja ki. Szeretlek, Ha egy picit is érted, hogy mit beszélek, akkor gyere el holnap (szerda) este 8-ra a karácsonyfa alá. Ott foglak várni :-)! Puszi az arcocskádra!
