Kisbolygó

Édes Egyetlenem! Azt látom, hogy nem látok semmit. Nem jöttél tegnap a blogra, ez nagyon valószínű. Végleges a döntésed, soha többé nem láthatlak, még azokat az apró kis olvasási jeleket sem, amelyek sok éven át, múlt szombatig ébren tartották bennem a reményt? Persze várok még, hiszen egy nap még nem dönt el semmit, ha már a hét év is képtelen volt rá. Mert tudod, Édes, az nem döntés, hogy ennyi ideig nem beszélsz velem, csak az írásaimat olvasod, de még azt is megpróbálod letagadni, és aztán, amikor már tényleg nem lehetne mást csinálni, mint találkozni, akkor egyszerre csak eltűnsz onnan is. Ha csendre lenne szükséged, hogy gondolkodni tudj magad, azt megérteném. De akkor azt mondd ki, kérlek! Elképesztő, hogy mi mindent éltünk át együtt, annak ellenére is, hogy az utóbbi időkben alig láttuk egymást. (Egyébként azt hiszem, hogy a múlt héten láttalak Budapesten, a kisföldalattin, de nem vagyok biztos abban, hogy tényleg Te voltál.) Elképesztő ez az egész, és nagyon-nagyon rossz lenne úgy befejezni, hogy köddé válsz. Mert nem tudok Rólad, csak azt tudom, amit összeraktam a nagyon apró jelekből, és az nagyon szomorú eddig. Nem részletezem, nem írok regényeket úgy, hogy talán senki se fogja elolvasni, ha mást nem, akkor csak azt kérem, hogy ne így legyen vége. Mert ez így nem vége. Ha jól értem, akkor ez így megint csak egy menekülés, mint már annyiszor, ha nem jól értem, akkor valami más, de biztos, hogy nem egy hozzánk méltó befejezés. Szeretlek, várlak vissza, nézegetem majd a blogolvasási statisztikát, hátha felfedezem benne megint a jelenlétedet, és ha ez megtörténik, akkor majd írok Neked nagyon kedves, nagyon bátorító, nagyon figyelmes, nagyon szerető üzeneteket, hogy könnyebb legyen sok dolog, és akkor majd tudunk találkozni is, először csak nagyon pici időre, de abba bele fogunk kapaszkodni, és egyre több dolgot, és egyre több időt fogunk megosztani egymással, és jó lesz megint, ahogy régen volt, illetve annál sokkal-sokkal jobb. Puszi az arcocskádra!