Édes Egyetlenem, Édes Hercegnőm!
Kitaláltam, hogy mért nem jöttél el az elmúlt három alkalommal. Azért, mert még nem értem az Özönvíz végére, hiszen az utolsó néhány oldalra csak hétfő este került sor. Hát, elárulom, hogy potyogtak a könnyeim miközben azokat olvastam! Nem tudom, hogy a Tieid potyogni fognak-e, ha elolvasod ezt a rövid részletet az utolsó fejezetből, Te hátrányban van, mert 1200 oldalt "letudva" könnyebb sírni, mint anélkül, viszont mindent összeadva azért Neked is van meghatódni valód bőven. Például, ha szerdán este eljössz, ez az utolsó érdemi bejegyzés a Kisbolygón. A Jóisten csodát művelt velünk, az nem kétséges (a sokadikat), viszont azt hiszem, hogy ezt a várakoztatást már ő sem tudja tovább fokozni, vagyis ne tartson vissza semmi. Vegyél fel valamilyen szép ruhát, készíts egy pici vacsorát, aztán hajrá :-)! Vagy ne csinálj semmit, maradj topis, csak gyere, de akkor is hajrá! Millió puszi, kétmillió bátorítás!
A Te egyetlen Kisherceged
-------------------------------------------------
A kemény leventelélek csak nem akart kiszállni földi porhüvelyéből és nem is szállt. Egy hónappal azután, hogy Lubiczba érkezett, sebei gyógyulni kezdtek, de már korábban visszanyerte eszméletét, s a szobában szétnézve azonnal látta, hogy már itthon van. Ezután a hűséges Sorokát hívta.
- Soroka! - mondta. - Az Úr irgalma van velem! Érzem, nem halok meg!
- Parancsára, vitéz ezredeskapitány uram! - felelte a vén katona, öklével nyomkodva szét szemében a könnyet. Kmicic pedig folytatta, mintha önmagának mondaná:
- Vége vezeklésemnek, ezt már jól látom. Isten irgalma van velem. Aztán egy darabig hallgatott, csak ajka mozgott, míg imádkozott.
- Soroka! - szólította ismét kis idő múlva.
- Szolgálatára kegyelmességednek!
- Ki van Wodoktyban?
- A kisasszony meg a rosieniei fegyvernök úr.
- Dicsértessék az Úr neve! Járt-e ide valaki felőlem tudakolni?
- Küldözgettek Wodoktyból, amíg meg nem mondtuk, hogy kegyelmességed felgyógyul.
- S aztán már nem küldtek?
- Nem.
Kmicic tovább szőtte gondolatait:
- Még nem tudnak semmit, de majd megtudják tőlem. Nem mondtad senkinek, hogy Babinicz néven én hadakoztam errefelé?
- Ez nem lévén parancs! - felelte a vitéz.
- A laudaiak, Wołodyjowski urammal, még nem tértek meg?
- Még nem, de rövidnap itt lesznek.
Ezzel be is fejeződött az első napi beszélgetés. Két hét múlva Kmicic már felkelt, és mankón járogatott, de a legközelebbi vasárnapon megkötötte magát, hogy elmegy a templomba.
- Elmegyünk Upitába, mert az Istennel kell kezdeni, onnan pedig Wodoktyba. Soroka nem mert ellenkezni, így hát csak jól kibéleltetett szénával egy ekhós szekeret, Andrzej uram pedig ünnepi díszt öltött, és elindultak. Jókor érkeztek, még kevesen voltak a templomban. Andrzej uram Soroka karjára támaszkodva ment a főoltárig, és ott letérdelt a collátori padban. Annyira megváltozott, hogy senki fel nem ismerte, arca lesoványodott a betegségtől, s emellett hosszú szakállt viselt, melyet a háború és betegsége alatt növesztett meg. Aki ránézett, azt hitte, hogy valami átutazó előkelőség jött el a misére, mostanában ugyanis sok úton levő nemesúr vetődött erre, akik a harctérről igyekeztek haza birtokukra. A templom lassan kezdett megtelni néppel és a környékbeli nemességgel, később még a távolabbi vidékről is érkeztek földesurak, mert a templom sok helyen leégett, és Upitába kellett
menni, ha misét akartak hallgatni. Kmicic, imájába merülve, senkit sem látott; áhítatos elmélyedéséből csak az zökkentette ki, hogy a pad nyikorogni kezdett az ott elhelyezkedők léptei alatt. Ekkor felemelte fejét, szétnézett, és közvetlenül maga fölött megpillantotta Oleńka szelíd, de szomorú arcát. A leány is mindjárt megismerte őt, s hirtelen, mintegy rémülten húzódott vissza, előbb arca lángba borult, majd halálosan elsápadt, de ereje megfeszítésével elnyomta a hatást, és letérdelt, közvetlenül az ifjú mellé. A harmadik helyet a fegyvernök foglalta el. Kmicic is meg a leány is lehajtották fejüket, s arcukat tenyerükbe temették, szótlanul térdeltek egymás mellett, csak szívük dübörgött úgy, hogy mindketten hallották. Végül Andrzej uram szólalt meg elsőnek:
- Dicsértessék a Jézus Krisztus!
- Mindörökké... - mondta rá Oleńka félhangon. S többet nem szóltak egymáshoz.
Ezenközben a pap felment a szószékre, hogy szent beszédét elmondja. Kmicic hallgatta, de hiába erőlködött, sem nem hallotta, sem nem értette. Íme a leány, aki után évek óta vágyott, aki soha el nem távozott gondolataiból, most itt van oldala ellett. Érezte őt maga mellett, de nem mert feléje fordulni, hiszen templomban voltak, csak behunyt szemmel leste lélegzését.
„Oleńka! Oleńka, itt van mellettem! - mondta önmagának. Íme, az Isten úgy rendelte, hogy elválásunk után a templomban találkozzunk...” Szíve és agya szakadatlanul csak e nevet ismételgette: „Oleńka, Oleńka, Oleńka!”
Néha a sírás szorongatta a torkát, máskor meg olyan mélységes hálaadó imádságba merült, hogy szinte azt is elfelejtette, mi történik vele. A leány meg csak térdelt, arcát tenyerébe rejtve. A pap befejezte a beszédet, s leszállt a szószékről. Egyszerre a templom előtt lódobogás és fegyvercsörgés hallatszott, a templom kapuja előtt valaki elkiáltotta magát: „Jön a Lauda!” - s íme, csakhamar a templomban is nesz támadt, aztán már zaj, majd egyre hangosabb kiáltozás:
- Lauda! Lauda!
A tömeg hullámzani kezdett, s egyszerre minden fej az ajtó felé fordult. Az ajtó körül mozgás támadt, s egy fegyveres csapat jelent meg a templomban. Wołodyjowski és Zagłoba lépkedett az élen nagy sarkantyúpengéssel. A tömeg utat nyitott nekik, ők pedig végigmentek a templomon, az oltár előtt letérdepeltek, kis ideig imádkoztak, majd mindkettena sekrestyébe léptek. A laudaiak megálltak a hajó közepén, s a hely komolyságára való tekintettel senkit sem köszöntöttek. Hej, micsoda látvány! Vihartól cserzett, a hadi fáradalmaktól lesoványodott marcona ábrázatok, rajtuk a svéd, német, magyar, oláh kard nyomai. A háború egész története és az istenfélő Lauda dicsősége karddal bevésve. Íme, a komor Butrymok, a Sakjanok, a Domaszewiczek és Gościewiczek, mindegyikből egy kevés. Ám alig negyedrésze tért meg azoknak, akik annak
idején Wołodyjowski alatt indultak el Laudából. Sok asszony hiába keresi férjét, sok öreg hiába kutat fia után, egyre hangosabb hát a sírás, mert akik fellelik szeretteiket, azok is sírnak örömükben. Az egész templom zokogástól hangos, néha egy-egy hang egy kedves nevet szólít, aztán elhallgat, ők meg csak állnak dicsőségükben, kardjukra támaszkodva, de könny csordul végig kemény sebhelyeiken torzonborz bajuszukra. Ekkor a sekrestye ajtajában megszólal a csengő, s elnémítja a sírást és a zajt. Mindenki letérdel, jön a pap, hogy misét mondjon, nyomában pedig csuklyával a fejükön: Wołodyjowski és Zagłoba, és kezdetét veszi az áldozás. Ám a papon is erőt vett a megindultság, s mikor első ízben fordult a néphez e szavakkal:
Dominus vobiscum! - hangja megremegett. Mikor pedig az evangéliumra került a sor, s minden kard egyszerre kirepült hüvelyéből, annak jeléül, hogy Lauda mindenkor kész a hitet megvédelmezni, és a templomban szinte világos lett az acél csillogásától, már alig bírta elénekelni az evangéliumot. Végül általános lelkesedés közepette énekelték a szuplikációt, s a mise véget ért, de a pap a Sakramentumot a ciboriumba helyezve, most már az utolsó evangélium után a nép felé fordult, jelezvén, hogy mondani kíván valamit. Mély csend lett; a pap pedig mindenekelőtt a visszatért katonákat köszöntötte, azután bejelentette,hogy a laudai zászlóalj ezredeskapitánya királyi levelet hozott, s azt fogják felolvasni. Most hát még mélyebb lett a csend, s kis idő múlva az oltár felől az egész templomban felhangzott a szó:
„Mi, Jan Kazimierz, Lengyelország királya, Litvánia, Mazowsze, Poroszország fejedelme (etc. etc. etc.), az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében, ámen. Miképpen a gonosz embereknek a király és a haza ellen elkövetett gyalázatos cselekedeteikért - mielőtt az Úr ítélőszéke elé járulnának - már itt e mulandó életben is
bűnhődniük kell, azonképpen helyes az is, hogy az erény is vegye el méltó jutalmát, amely magát az erényt a dicsőség fényével övezi, az utódoknak pedig ösztönzésül szolgál a nemes példák követésére. Ennek okáért tudomásul adjuk az egész lovagi rendnek, nevezetesen a katonai és hivatalt viselő világi személyeknek cuiusque dignitatis et praeeminentiae, továbbá a litván fejedelemség és Żmudźi sztarosztaságunk földbirtokosságának, hogy bármilyen gravamina terhelnék is nekünk igen kedvelt hívünket, nemes Andrzej Kmicic orszai zászlós urat, mindezeket későbbi érdemei és dicsőségéért az emberi emlékezetből kitörölni rendeljük, hogy nevezett orszai zászlós úr jó hírét és becsületét semmiben ne csorbítanák.”
Itt a pap abbahagyta az olvasást, és a pad felé pillantott, amelyben Andrzej uram ült, ő pedig egy pillanatra felállt, de mindjárt le is ült, betegségtől elgyötört fejét a stallumnak támasztván, szemét behunyta; mintha elalélt volna.
Minden szem feléje irányult, minden száj ezt suttogta:
- Kmicic, Kmicic! Ott, Billewiczówna mellett! Ám a pap intett s az általános csendben tovább olvasta:
„Nevezett orszai zászlós, noha a szerencsétlen svéd betörés elején a hercegvajda oldalára állt, ezt semmiképpen sem privát érdekből, hanem a haza iránti tiszta intencióitól sarkallva mívelé, a herceg által tévedésbe ejtetvén, mintha salutis Republicae más útja nem volna, mint az, amelyen a herceg halad. Mikor pedig Bogusław herceghez küldetett - aki őt árulónak tartván, a haza elleni minden gaz praktikáikat világosan kiteregette előtte -, nevezett orszai zászlós nemcsak hogy személyünk ellen kezet emelni nem ígérkezett, hanem magát a herceget ragadta el fegyveres kézzel, hogy érettünk és meggyötört hazánkért bosszút vegyen...”
- Uram, irgalmazz nekem, bűnösnek! - kiáltott egy női hang, közvetlenül Andrzej uram mellett, s a templomban ismét felmorajlott az ámulat zaja. A pap tovább olvasott:
„Ugyanezen herceg kezétől megsebesíttetvén, alig gyógyult fel, Częstochowába sietett, s ott tulajdon testével védelmezte a szent hajlékot, bátorságával és kitartásával mindenkinek példát adván. Ugyanott épségét és életét vetvén kockára, az ellenség legnagyobb romboló álgyúját puskaporral széjjelvetette, s e vakmerő cselekedete során elfogatván, a kegyetlen ellenség által halálra ítéltetett, de még azelőtt élő tűzzel sütögettetett...”
Erre már itt is, ott is női sírás hangzott a templomban. Oleńka pedig egész testében reszketett,
mintha láz gyötörte volna.
„Ám a mennyei Királynő erejével e mélységes nyomorúságból is kiszabadíttatván, hozzánk sietett Sziléziába, s a drága hazába való visszatérésünk közben, amikor az álnok ellenség kelepcét készített nekünk, nevezett orszai zászlós, alig negyed magával állta útját az egész ellenséges hatalomnak, hogy személyünket megvédelmezze. Ott összekaszaboltatván és rapirokkal összeszurkáltatván, övig saját lovagi vérében ázván, mintegy élettelenül vitetett el a csatatérről...”
Oleńka mindkét kezét halántékához szorította, s fejét felemelve kapkodott levegő után. Kebléből fájdalmasan sírt fel a sikoltás:
- Istenem! Istenem! Istenem!
Ismét hangzott a pap szava, de az is egyre megindultabban:
„S midőn gondoskodásunk folytán felépült, akkor sem nyugodott meg, hanem tovább kitartott a hadakozásban, s minden veszedelemben hallatlan dicsőséggel állván helyt, mindkét nemzet hetmanja által, minden lovagok példaképeként emlegettetett, egészen Varsó szerencsés elfoglalásáig, minekutána Babinicz álnév alatt Poroszországba küldetett...”
Mikor e név elhangzott a templomban, az emberi nesz mintegy hullám zúgásává erősödött. Tehát Babinicz - ő? Tehát az annyi ütközetben győztes svédverő, Wołmontowicze megmentője - Kmicic? A zúgás egyre erősödött, a tömeg kezdett az oltár felé nyomulni, hogy jobban láthassa.
- Istenem, áldd meg őt! Istenem, áldd meg! - hangzott száz meg száz ajakról.
A pap a pad felé fordulva keresztet vetett Andrzej uramra, ki még mindig a stallumhoz támaszkodva, hasonlatosabb volt a halotthoz, hogysem élő emberhez, mert lelke a nagy boldogságtól kiszállt belőle, s az ég felé repült. A pap ezután tovább olvasta:
„Ott az ellenség földjét tűzzel-vassal pusztítván, a prostki alatti diadalhoz tetemesen hozzájárult, Bogusław herceget önkezével terítette le és ejtette rabul, mindezek után pedig żmudźi sztarosztságunk területére küldetvén, hogy ott minémű bokros érdemeket szerzett, hány várost és falut szabadított meg az ellenségtől, azt az ottani lakosok bizonnyal a legjobban tudják.”
- Tudjuk! Tudjuk! Tudjuk! - zúgott az egész templom.
- Csendesedjetek! - mondta a pap, a király levelét a magasba emelve.
„Ennek okából mi - olvasta tovább - felséges személyünk és hazánk védelmében szerzett minden érdemeit, melyek olyan nagyok, hogy nagyobbakat a fiú sem szerezhet atyja és anyja szolgálatában, méltán mérlegelvén, úgy határoztunk, e levelünk útján promulgáljuk, hogy e fölöttébb jeles gavallért, a hit, a király és a Köztársaság védelmezőjét, emberi rosszindulat többé ne üldözze, s hogy ő az erényt megillető dicsőségtől és általános szeretettől övezve járjon e világban, addig is, amíg az eljövendő szejm e kívánságunkat megerősítvén, minden szennyet letöröl róla, s mielőtt az upitai sztarosztasággal - amely jelenleg vacat - jutalmazhatjuk őt, arra kérjük a żmudźi sztarosztaságunk kedvelt lakosait, hogy e szavainkat őrizzék meg szívükben, mert azokat a iustitia regnorum fundamentum parancsára véssük emlékezetükbe.”
A pap befejezte az olvasást, s az oltárhoz fordulva, imába fogott; Andrzej uram pedig hirtelen megérezte, hogy egy puha kéz fogja meg kezét. Odanézett: Oleńka volt, s mielőtt ideje lett volna észbe kapni s kezét visszahúzni, a leányasszony felemelte azt, és mindenki szeme láttára, az oltár és az egész tömeg előtt ajkához szorította...
Henryk Sienkiewicz: részlet az Özönvíz című regényből
