Kisbolygó

Édes Egyetlenem! Kivilágítatlan, dísztelen fenyőfa, január közepe, 10 fok, zuhogó eső. Na, ezekkel a díszletekkel már Puccini sem tudna mit kezdeni. Most már mindenhonnan nézve vége az ünnepkörnek, vagyis végérvényesen eltelt a hét év, és még mindig nem élünk együtt. Hát ez nagyon szomorú... Mostantól kezdve mindig este, lefekvés előtt fogok írni Neked (legalábbis akkor, amikor Magyarországon vagyok), és csak nagyon keveset. Életjelnek viszont elég lesz, ha pedig többet szeretnél, eljöhetsz a Kossuth térre bármelyik meghirdetett randevúra. Veled vagyok, nagyon szeretlek, rengeteg dolgot tudnék mondani, de kéretlenül már nem. Mert ha akarod, akkor kérd, ha pedig nem akarod, akkor úgysem hasznosul belőle semmi, hiába is erőlködöm. Én már annyit erőlködtem Érted, hogy abba a gyengébb idegzetűek belehibbantak volna, cserébe pedig kapok Tőled minden nap egy piros-zöld pálcikát az olvasottsági statisztika képernyőjén. Ez egy kicsit aránytalan, nem jó így, nagyon nem jó, és egyáltalán nem méltó egyikünkhöz sem, főleg úgy nem, hogy már sok éve ez megy. A következő randevút csütörtök este lesz a szokott helyen, a szokott időben, minden bizonnyal fenyőfa nélkül. Puszi az arcocskádra! Vigyázz magadra!