Ki vitt át engem oly sok ismeretlen tájon?
Életemet vajon ki borította lángba?
Hárfád húrja a legszebb hangot pengi...
A kerek erdőt rég elhagytam,
Az üveghegyekről viszont kiderült, hogy nem léteznek,
Csak a szemünk káprázik, becsap minket, amikor mégis látunk párat
Ám van sok pusztaság, ott kutat ástam, pálmafákat ültettem,
Közben pedig egy csomó sárkányt legyilkolásztam,
S most tündérország határán várlak,
Hogy földjére Veled együtt lépjek,
Ott várlak szépen és olyan boldogan,
Ahogy még nem várt Rád soha, sehol, senki
Ezt a verset ma reggel írtam Neked abbéli reményemben, hogy ez most már tényleg az utolsó lesz a Kisbolygón. Egyébként elhatároztam, hogy a következő dalnokversenyen ezzel a verssel fogok indulni :-)!. Nagyon vigyázz tehát, hiszen tudod biztosan, hogy a dalnokok nem pénzért versenyeznek, hanem a legkedvesebb, legnemesebb lelkű hölgyek kegyeiért mérik össze szívük indíttatásait :-)! Én sem vágyom más babérra, elég nekem a Te érintésed, tiszta lelked templomát fehérbe öltöztesd, és úgy fogok hódolni Előtted, ahogy a csatából visszatérő lovag térdel le kedvese elé, mikor rátekintvén, lágy vonásainak és szép mosolyának szemlélése közben szíve megkönnyebbedik, mert az öldöklés borzalmait elfelejti, már csak a díszes ünnepre és mátkája boldogságára gondol...
