Kisbolygó

Mégsem mentem Budapestre, mert megint megfájdult a derekam (szerencsére nem nagyon, talán a hétvége elég is lesz a gyógyulásra), viszont a randi rendet már nem akarom felborítani, marad tehát a hétfő, mint következő alkalom. Most éppen keményen (nevezetesen az egyik leemelt szekrényajtón) fekszem, és közben keményen töröm a fejemet azon, hogy milyen bátorító szavakat írjak Neked a Kisbolygó hatodik évfolyamának első bejegyzéseként. Abban biztos vagyok, hogy igyekszel felém, sőt abban is eléggé, hogy már nem jársz messze tőlem, csak hát a szükséges befektetés nincs mindig arányban az ember előtt elterülő útszakasz hosszával, illetve néha pont fordított az arányosság, vagyis minél kisebb a táv, annál nehezebb a megtételéhez szükséges bátorságot összegyűjteni. Sokszor megpróbálom elképzelni, hogy mi játszódik le Benned, amikor nem jössz el egy randira, és azt gondolom, hogy ilyenkor Te is legalább akkora csalódottságot érzel mint én. Azt elhiszem, hogy egy kicsit már tudod kezelni magadban ezt az állapotot, de azt nem, hogy játszi könnyedséggel és színtiszta rutinból nyitod ki mindennap a Kisbolygót, amelynek bejegyzéseiben újabb és újabb találkozásokra hívlak. A szeretetet soha nem lehet megszokni, az mindig tartogat meglepetéseket annak, aki kapja, és annak is, aki adja. Minden nap újra és újra szembesülök azzal, hogy az a szeretet, amellyel éppen Rád gondolok, már más, mint az, amelyikkel előtte való nap tettem ugyanezt, és annyira azért nem tartom magamat különlegesnek, hogy Rólad ne feltételeznék valami hasonlót. Hiszem, hogy Benned is egy hasonló folyamat zajlik, hiszem hogy a szeretet Benned ugyanúgy változik, alakul, fejlődik, tisztul, mint bennem, és hiszem, hogy ez a két fejlődés egy nap majd össze fog érni. Gondolom, hogy a Kisbolygó egy nap majd befejeződik, gondolom, hogy nem fogok az idők végezetéig írogatni erre a blogra, gondolom, hogy hamarosan új fejezetet kezdhetünk, és annak egészen más kifejezőeszközei lesznek, mint ennek a mostaninak. Öt év hosszú idő, hét év pláne az, tizenkettő pedig szinte elképzelhetetlenül sok. Ennél több időt börtönben is csak nagyon durva esetekben kell eltölteniük a köztörvényes bűnözőknek, ha nincs elég pénzük vagy kapcsolatuk ahhoz, hogy a büntetést megússzák. Mi is sokat bűnhődtünk egymás távollétében, sok minden kicsúszott a kezünkből, de ami maradt az fényesebben világit minden aranynál. Déry Tibor mondja, hogy a mindennapok hordalékából kell kimosni életünk maroknyi aranyát, egyszer - még eléggé az elején - a Kisbolygón is megjelent ez az idézet, ha nem hiszed keress rá nyugodtan :-)! Hát az én kezemben már van egy kis arany, és szerintem a Tiedben is gyűlik. Mi lenne, ha ezután együtt és egyetlen helyre gyűjtögetnénk tovább e nemes anyag apró szemcséit? Vagy Te, vagyok én, két felnőtt ember, mind a kettőnk mögött sok vihar, sok kín, sok megharcolt csata áll. Mind a ketten képtelenek vagyunk hazugságban élni, ez a napocskánál is világosabb, és egyben remek alapot szolgáltat arra, hogy együtt keressük azt, ami igaz, ám a világ mégis folyamatosan elhazudja előlünk. Számomra az élet hazugságok elleni küzdelem is, amelyet például és első sorban azok ellen a hazugságok ellen kell folytatnom, amelyeket fiatalon, éretlenül hagytam magamra épülni. Mindenki tele van ilyen hazugságokkal, többségünk annyira, hogy ki se látszunk alóla. Hát akkor mi most változtassunk egy kicsit ezen, mossuk le magunkról az út porát, amennyire lehet, és vállaljuk el egészen és azt a két kis lényt, akik mi valójában vagyunk. Azt a két kis lényt, akik nem a világ vetítéseiből képződnek, mert saját belső személyes valóságuk mutatkozik meg mindenütt, ahová csak eljutnak. Ahhoz, hogy valaki magát vagy egy másik embert így elvállalja, így elfogadja, tényleg bátorság kell, mert a világ soha nem kiemelni, mindig elnyomni akarja a személyeset, mindig mindenkit sémákba akar kényszeríteni, mert tele van hatalmi törekvésekkel, de az okos ember ezt tudja, és nem engedi, hogy saját személyiségét a tömegmanipulációk prése összetörje, sőt inkább arra törekszik, hogy az mindinkább kibontakozzék. Erre a kibontakozásra hívlak, ennek a kibontakozásnak szeretnék férfiként a pace makere lenni, miközben nagy örömmel elfogadom, hogy Te meg cserébe nőként a szépségeddel és a kedvességeddel engem folyamatosan elvarázsolj :-)!

Itt most abbahagyom a pötyögést, mert elég sokat írtam hanyatt fekve a markomban tartott okos telefon képernyőjére, majd átlövöm a számcsira, hogy ott könnyedén beszerkesszem a blogba a jubileumi ezerhatszáznemtudomhanyadik bekezdésbe, mely így pontosan életem első blogbejegyzésének ötödik évfordulóján születik majd meg. Öt év alatt kicsit több, mint 1800 nap volt, mondhatom tehát, hogy 10 napból átlag egy maradt bejegyzés nélkül, jó részük egyébként pont az ilyen-olyan csendjátékok miatt, melyeket általában eléggé drámai események váltottak ki. Szeretlek Édes, gyere el, kezdjük el a következő fejezetet, kész vagyok rá, és hidd el Te is bátran, hogy amennyivel most rendelkezel, annyi már elég az induláshoz, a többi mannát pedig majd útközben összeszedjük. Puszillak szeretlek és nagyon várlak. Hétfőn ismét három rózsát fogok venni, mert bízom abban, hogy eljössz végre... Három szép fehér rózsával foglak várni, meg egy pici ajándékkal és nagy szeretettel és nagy örömmel is. Másra - azt hiszem - egyelőre nincs szükség :-)! Puszi az arcocskádra :-)!