Édes Egyetlenem!
Mindannyian zárt gondolatvilágok rabjai vagyunk, pont ezért kell ügyelnünk arra, hogy észrevegyük a tágasabb terek felé vezető utakat, és - akármennyire is nehéznek tűnik - elinduljunk rajtuk. Ha ezt nem tesszük meg, levegőtlen, fülledt odúkban fogjuk leélni az egész életünket. Nem ezt akarod, tudom, hogy nem ezt akarod, mert ezt igazából senki sem akarja, csak hát ott van az az emberi tehetetlenség, amely miatt mindannyian nehezen mozdulunk el a holtpontjainkról. Nekünk elég egyértelműen feltárult sok szép összefüggés, erős fény világított meg minket, nagyon el kéne takarnunk a szemünket, ha nem akarnánk szembesülni élethelyzeteink tanulságaival. Viszont remélem, hogy mi ezek elől a tanulságok elől nem akarunk elfutni, inkább szeretni akarjuk egymást úgy, ahogy az egy felnőtt férfihez és egy felnőtt nőhöz méltó. Olyan inspirációkat kaptunk, amelyeket csak kevesen. Ki tudna példát mutatni, ha már mi sem? Ne késlekedj tovább, kérlek, dolgunk van, itt a hétvége, ragadd meg a lehetőséget, és landolj a Kisbolygón délelőtt fél 10 és 10 között két egymást követő nap. Ha jó ütemben érkeznek a pálcikáid, azonnal keresni fogom az alkalmat a találkozásra. Meg fogom venni a néni összes fehér rózsáját, fel fogom venni az összes fehér ingemet (jó, ez csak vicc), és olyan boldogan foglak várni a Kossuth téren, ahogy még senki sem várt senkire ezen a Földön. Szóval gyere! Nincs miért maradnod, nincs miért elbújnod, nincs ember, akinek a bujkálásaidból bármilyen előnye származna. Senki nem lesz boldogabb attól, hogy aggodalmaskodsz, se Te, se én, se senki! Csukd be szemed, lépj egyet, és aztán nyisd ki bátran újból! Én leszek ott, engem fogsz meglátni először :-)! Szeretlek, gyere! Puszi az arcocskádra!
