Édes Egyetlenem!
Most sem akarok mást írni Neked, mint a múltkor. Gyere vissza, mert Veled szeretnék élni, mert úgy gondolom, hogy az mindkettőnknek jó lenne. Sok zavaros dolog után ideje elkezdeni egy olyan életszakaszt, amelyet a szeretet és a belső rend dominál. Egy tartalmas, érő, kiteljesedő élet lehetősége van elrejtve ebben a történetben számunkra, és erről igazából nem is kell többet beszélni. A Kisbolygóra se kéne írnom, és most is csak azért teszem, hogy ha idelátogatsz - miközben szorgalmasan gyűjtöd a bátorságot a velem való találkozáshoz - legyen Neked olvasnivaló, legyen Neked valami, ami jelzi, hogy vagyok és gondolok Rád. Ma például idemásolom egy nem rég írt versemet, amely megint olyan, mint a múltkor már egyszer, hogy nem kifejezetten Neked írtam, de azért Te is ott vagy benne, még keresned se kell magadat sokáig benne. Ezzel a verssel is kérem Tőled, hogy mihamarább határozd el magad, hisz rengeteg megoldandó, megbeszélni való kérdés van például. Meg azért is, mert lassan az az érzésem, hogy már eleget gondolkodtál, és a további már csak a tett egészséges színének halványra betegítéséről szólna, ahogy az ama már-már közhelynek számító nagy monológban is elhangzik. Egyébként holnap lesz a Magyar Költészet Napja, pont akkor, amikor ezt a bejegyzést olvasni fogod, tehát a vers mindenképpen aktuális :-)! Puszi az arcocskádra!
Kis Herceged
Nem értjük egymást?
7 milliárd mini univerzum,
7 milliárd külön bejáratú igazság
Mindegyik előtt valaki valamit árul
Kétségbeejtő, hogy mennyire nem értjük egymást,
Vajon képesek leszünk-e egymáson segíteni,
Ha majd mind a hétmilliárd kör bezárul?
Ha legalább nekünk, kettőnknek
Lenne egy valódi részhalmazunk,
Az valakit talán már boldoggá tenne
A lét vonaglik, csapkod, sóhajt, tágul,
Mint egy felszállni majdnem kész léghajó,
Mersz-e vele tágulni, vele repülni benne?
