Édes Egyetlenem!
Néhány napja nem láttalak. Ma délután kettő körül volt ugyan egy látogatóm, de valami azt súgja, hogy nem Te állítottad azt a pálcikát sem. Természetesen nem tudom, hogy mi a távolmaradásod oka, lehet egyszerű, semleges, technikai jellegű (komlóskai kirándulás például), lehet, hogy megijedtél a mátrai esküvőtől, a bivakolástól meg a bobozástól, és - sajnos - lehet ezeknél sokkal szomorúbb magyarázata is. Nem tudom, és lévén, hogy nem mondasz semmit, csak morzsolsz a várokozásoddal már évek óta, esélyem sincs arra, hogy kitaláljam. Nem is érdekes annyira, egyszer úgy is kiderül majd valami, most viszont szeretnék egy nagyon fontos bejegyzést írni Neked.
Az a szerelem, amelyet Te váltottál ki bennem, az elmúlt 12 év alatt rengeteg mindenre megtanított. Nem teljesen új dolgokra, de egy csomó régi ismeretem sokkal érthetőbbé és tudatosabbá vált. A legfontosabb ezek közül a személyiség kibontakozása, amely ebben a meglehetősen lélekromboló közegben egyszerre nagyon nehéz és legalább annyira könnyű is. Nehéz, mert a környezetünk egyáltalán nem segít nekünk abban, hogy azokká váljunk, akik valójában vagyunk, viszont annyiban mégis könnyű, hogy egyre jobban látszik a minket körülvevő világ mesterségessége, látszat volta, és emiatt egyre szembetűnőbb az a válaszút, amely elé lassan mindannyian megérkezünk. Ez a válaszút pedig így szól: Akarsz-e rendszerelemmé, kis csavarrá válni egy gépezetben, vagyis a külvilág által szuggerált arányok, hangsúlyok, elvárások szerint élni, úgy, ahogy azt nagyon sokan teszik, vagy inkább arra törekszel, hogy a Benned rejlő személyes, egyedi bontakozzék ki. Nagy csapda az első. Élj valamelyik főáramlat szellemében, dolgozd agyon magad, a maradék kevés idődet pedig töltsd fogyasztással például, vagy kövess egy vallást, egy szellemi irányzatot, egy szokást, egy kívülről valaki által Rád tukmált, vagy valahonnan ellesett szemléletet, életformát, életmódot, ez az egyik út, vagy tárd fel magadat, értsd meg azokat a belső jellemzőidet, amelyek Téged megkülönböztetnek a többi embertől, egyedi módon, a Te személyiségednek megfelelően súlyozz és élj, kutasd, hogy ki vagy Te, kutasd azokat a belső adottságaidat, amelyek Rád jellemzőek, amelyek Téged másoktól megkülönböztetnek, és azokból kiindulva gondolkozz magadról, és azokból kiindulva rakd össze a saját életedet, ez a másik irány. Amikor még beszélgettünk, eléggé elveszettnek láttalak ebben a dilemmában. Azt éreztem Rajtad, hogy egy csomó mindent nem élvezel az életedben, de mégsem mersz változtatni rajtuk, talán azért nem, mert nem is nagyon ismered, és főleg nem ápolod, gondozod, neveled a Te saját értékeidet magadban.
Nem akarok átlagpolgárként, kereskedelmi forgalomban lévő életpálya modellek szerint eltölteni még 10-20-30-xxx évet, mielőtt meghalok. Nem akarok sablon programokat futtatni magamon, és főleg nem akarom életemmel továbbépíteni a körülöttünk lévő világ becsapásait, mint ahogy azt öntudatlanul is csinálják sokan, sőt minden ellentétes szándékom ellenére én magam is sokszor, mert nem könnyű kitörni, hisz a boltban nekem is kell fizetnem azért, amit megveszek, a pénzt meg valahogy meg kell keresni, de azt gondolom mégis, hogy több vagyok annál, aki reggel felkel, megissza a kávéját, napközben dolgozik, este hazamegy, eszik-iszik-megfürdik-ágyba fekszik egyedül vagy valakivel, és másnap kezdi az egészet elölről. Illetve több lehetek ennél, ha akarok több lenni, mert az ilyen élet nem élet, illetve biológiai, állati értelemben talán az, de az emberhez, egy szellemi lényhez egyáltalán nem méltó. Nagyon világosan látom a következő szintet, azt, ahol az ember élete már nem a környezete kondicionálásaira megy vissza, hanem az ő saját lényének egyedi, személyes jegyeiből bontakozik ki, áll össze. Az az élet nyilván több szempontból sem könnyű. Kell vállalni egy csomó ütközést, megrökönyödések okozását, mint ahogy én például elvállalom, hogy nincs autóm, és sokan nem értik, hogy mért nincs, de ez csak egy viszonylag egyszerű példa, mert sokan azt sem értik, hogy mért nincs nekem csajom, jó, mondjuk ők nem tudják, hogy egyelőre még van, de ha elmondanám nekik, hogy hogyan van az, aki, na, akkor lenne csak igazán nagy megrökönyödés. (Párszor volt egyébként, mert ha nem is sok embernek, de néhány barátomnak azért beszéltem már Rólad egy kicsit.) De nem csak ez a baj, hanem az is, hogy egy csomó mindenről le kell mondani, egy csomó áldozatot kell hozni. Mert az életfeladatom nem az, hogy elszórakozzam az időt a nem kevés munka mellett, hanem az, hogy egy olyan valamit hagyjak hátra, aminek egyedi értéke van. Ehhez nagyon fontosak a belső, lelki, személyiségbeli átalakulások, amelyeket sokszor pont az életünk nehézségei tudnak beindítani. Nagyon fontos az, hogy mit vállalunk be, milyen adódó helyzetekbe hogyan megyünk, nagyon fontos a félelmeink legyőzése, amit az életünk végéig gyakorolnunk kell. Amikor útra kelésekről, tapasztalatok megszerzéséről beszélek, akkor erre gondolok. Arra, hogy aki csak a megszokott kis környezetében pihen, az nem fog előbbre jutni, sőt egy idő után teljesen meg fog akadni, le fog épülni. Azokat a helyzeteket, amelyeket az élet elénk sodor, vállalni kell. Nem poénból, nem hülyeségből, nem extravagáns diliből, hanem azért, hogy többek, bátrabbak legyünk, és ezáltal jobban tudjunk szeretni. Lehet beszélgetni a részletekről, és nem is a bobozás meg a tűzön járás magában a kérdés, hanem az a nyitottság, amellyel az ember nekivág a kalandoknak, és nem csak azért, hogy bobbal csússzon, meg a parázzsal kacérkodjon, hanem sok egyéb kevésbé látványos, de még tartalmasabb dologért is. Például egy kapcsolatért. Például azért, hogy nem bujkáljon a társa elől akkor, amikor már régen tehetne is érte ezt-azt, nem is keveset. Ezek nagyon fontos szempontok, Neked is meg kell értened, hogy egyedi, személyes létező vagy, és azt is, hogy ez az egyediség, személyesség mire indít Téged. Nagyon nagy bajok vannak a világban, tapintható a feszültségek halmozódása, olyan a helyzet, mint a világháborúk előtt, csak most már tényleg az egész Földet fenyegeti a veszély, és ezt csak az nem látja, aki nem akarja, vagy az, aki elhiszi azt a híg, elterelő dumát, amelyet a média locsol ránk. Kik vagyunk mi itt és most, a XXI. század második évtizedében? Azok, akik beletörődnek, hogy tehetetlenek, és inkább élnek egy unalmas, kockázatmentes életet, mintsem hogy átérezzék a felelősségüket és a talentumaik súlyát, vagy azok, akik nagyon is tisztában vannak az utóbbival, és saját kibontakozásuk hozzáadott értékével pont a feszültségek és a rossz dolgok ellen hatnak? Ezeket a kérdéseket tedd fel magadnak, kérlek! Ne azt nézd, hogy poénkodok meg levitációról beszélek úgy, mintha az valamilyen öncélú bűvésztrükk lenne, mert egyáltalán nem az a szándékom, hogy bűvészkedésbe meneküljek a világ valósága elől. Ne azt nézd, mert az lehet a felszíne, a külseje, de egyáltalán nem arról szól csak. Arról szól, hogy tudd meg, ismerd meg magadat, szeress, és az légy, aki Te tényleg vagy, és ne az, akit életed első 45 évében ezek-azok innen-onnan Rád vetítettek. (Tudom, hogy ez egy nőnek sokkal nehezebb, mint egy férfinak, de pont ezért is nagy szükséged van arra, hogy egy férfi legyen Melletted.) Én sem a rám vetített képek sora akarok lenni, hanem az a lény, aki 53 éve megszületett belül, és azóta vágyik arra, hogy megszülessen kívül is. Megszületni és nem elhalni a sok lapos sablon súlya alatt. Nem azért animállak a bejegyzéseimmel, mert nincs jobb dolgom, unatkozom, és így szórakoztatom magamat vagy Téged. Lehet, hogy úgy tűnik, mintha csak sziporkázni akarnék, de nem! Ez nem szórakozás, nem jópofa viccelődés, én tényleg feleségül akarlak venni Téged, mert tényleg azt érzem, hogy kettőnknek most ez a soron következő lépés. Ha nem a Mátrában, a Bükkben vagy a Hortobágyon, akkor Nyíregyházán vagy Budapesten, utóbbi még jobb lenne, mert akkor tényleg el tudnának jönni a szüleim is. Komoly dolgokról írok, nagyon komoly dolgokról, és azokat a komoly dolgokat valamennyire meg kell értened, hiszen azok a komoly dolgok magyarázzák meg az elmúlt hét évünket, például azokból derül ki, hogy mért vagyok én még mindig itt a Bessenyei téri lakásban, és mért nem kezdtem valaki mással valami egészen másba. Nagyon komoly, minden, amit írtam! Komoly a bivakolás, meg a bobozás, meg a tűzön járás is, de nem maguk a programok. Az a bátorság komoly, amelyet mind a kettőnknek engednünk kell növekedni magunkban egy egész életén át. Komoly, nagyon komoly, azért is futok, az is erről szól, meg minden, amit teszek vagy próbálok tenni, de sokkal-sokkal jobb és normálisabb és termőbb lenne, ha velem lennél, ha segítenél, ha vállalnád a női oldalt, ha inspirálnál, ha szeretnél. Felnőttem, végigjártam jó pár stációt, egy kicsit már fel lehet rám nézni, férfi kellett Neked, hát most már sokkal inkább vagyok férfi, mint hét éve voltam, és még inkább az lennék, ha lehetne gyakorolni Veled, Érted, nem csak a fantom Napocskáért, aki a színfalak mögött húzódik, hanem a valóságosért is, aki átölel minden este, amikor hazaérkezem a napi csatáimból, vagyis most már Te jössz, hadd lássam, hadd lássalak! Gyere, gyere, gyere!
Kis Herceged
Ui: Nem tudom, mit lehet ebből megérteni egy ilyen bejegyzés alapján, de amíg nem jössz el a Kossuth térre, illetve nem kezdünk el együtt élni, addig nem tudok mást tenni, mint írni. Nagyon elegem van már az írásból, de Te nem engedsz nekem mást. Te vagy az, aki miatt ez most elmélet, és nem gyakorlat. Illetve nem csak elmélet, mert ez hat át mindent, amit csinálok az életem más területein, mert ott azért alkalmazom, hiszen csak Veled vagyok megakadva, minden más szépen pörög, ahogy már mondtam is. Illetve Veled se vagyok megakadva, mert érzem, hogy ezzel Feléd is megyek, sőt Te is jössz felém, csak már nagyon kéne, hogy találkozzunk! Azért mondom, hogy gyere el!
Ui: Este hét körül fejeztem be a fenti megírását, utána megnéztem a statisztikát, és láttam egy pálcikát az utolsó, a 18:55-ös fakkban. Talán ez most már tényleg Te voltál...
