Édes Egyetlenem!
Ma nincsen vers. A villamosmegállóban ugyan elkezdtem gondolkodni egyen, de túl hamar jött a villamos, a villamoson tömeg volt, figyelni kellett a cuccaimra, és a sok bonyodalom mindent kivert a fejemből. Aztán elmentünk vacsorázni a Kopaszi gátra, ettem egy nagy adag kacsamell stake-et tejszínes, serpenyős krumplival, és ettől olyan jól laktam, hogy alig bírtam hazajönni. Most már itt vagyok Daniéknál, de az emésztéssel együtt rám tört a hét összes fáradtsága, ami nem baj, mert pihenhetek, viszont Te most nem leszel elkényeztetve, bocsi! Számtalan kérdés motoszkál a fejembe, de ezúttal nincs erőm, hogy sokat írjak bármelyikről is. Nagyon jó lenne, ha a jövő hét meghozná az áttörést, sokadszor utaztam el, már a számát sem tudom, hogy hányszor, és mindig reménykedtem abban, hogy a hazaérkezésem után majd találkozhatom Veled. Sokáig nagyon rossz érzés volt egy vagy két hét után egyedül kinyitni az albérletem ajtaját, de ez már a múlté, ma már tulajdonképpen fel sem veszem, viszont tudom, hogy ha egyszer nem egy üres lakásba kéne megérkeznem, az hallatlanul feldobna. El tudod Te képzelni, hogy mekkora különbség van a kettő között? Az egyik felét biztosan ismered Te is, gondolom, hogy utazol néha, de a másikat vajon megtapasztaltad-e már? Hogy nem Neked kell a zárral bajlódnod, hogy vár Rád valaki és megölel, és ételt tesz az asztalra, és kérdezi Tőled közben, hogy mi volt, hogy volt, és hogy ügyes voltál-e... Olyan volt már? Nem tudom, de remélem, hogy lesz záros határidőn belül :-)!
Most elköszönök, mert esem össze, összemosódnak a szavak a szemem előtt, olyan álmos vagyok, mint Árpád fejedelem apja. Muszáj lefeküdnöm, mert öt perc múlva már csak eldőlni tudnék, de akkor ki kapcsolná ki a számcsit? Puszi az arcocskádra, szeretlek nagyon!
Kis Herceged
