Édes Egyetlenem!
Nem tudom, mi van most. Az október 31-dikével lezáródó 20 napból 19-en láttam a pálcikádat, az azt követő 6 napból viszont legalább háromszor, de inkább négyszer nem. Mi zaklatott fel vagy mi történt? Valamilyen baleset ért, és kórházba kerültél? Vagy nem tetszettek a rejtvényeim? Vagy valamelyik szavam szíven ütött? Vannak tippjeim, de inkább nem találgatok, miközben remélem, hogy fizikálisan, testben azért jól vagy. Egyébként ha véletlenül megbetegedtél volna, akkor annál inkább kéne találkoznunk!
Kicsit változtatni fogok, visszatérek a semleges, szöveg nélküli képekhez a hét hat napján (pedig annyi jó feladvány ötletem van még, de nem baj, majd másnak elsütöm, mert a feladványokat sokan mások is élvezik, tényleg csak azért készítettem rejtvényeket, hogy találj valami érdekeset minden nap a blogon), feltéve, hogy Te is visszatérsz a rendszeres látogatáshoz. Ha még mindig gondolkodni akarsz azon, hogy mitévő legyél, vagy még mindig bátorságot akarsz gyűjteni a velem való találkozáshoz, vagyis még mindig időt kérsz, akkor kérlek, intézd el, hogy minden nap legyen legalább egy pálcika. Ha éppen Komlóskán kirándulsz, kérd meg valamelyik barátnődet, hogy lépjen be Helyetted. Ha nincs okostelefonod, vegyél egyet hitelre, és én majd visszafizetem a tartozásodat, amikor együtt fogunk élni. Ezek a technikai akadályok ma már nem játszathatnak. Ha nem látom folyamatosan a pálcikáidat, akkor azt fogom gondolni, hogy nem igazán értékeled azt, amit teszek Érted, és fel fogok hagyni a Kisbolygóra való írogatással (meg mással is).
Amúgy meg rengeteget gondolkozom azon, hogy mért jó Neked nélkülem. Tudom, hogy mindannyian nagyon nehéz közegben nőttünk fel, amely egyre kevésbé vár tőlünk bármi értelmeset, egyedül azt sugalmazza, hogy bizonyos konvenciók keretei között, illetve egy bizonyos séma szerint lassan-gyorsan daráljuk le az életünket. Igen, a környezetünk nem igazán inspiratív, és külsőségek szerint ítél meg minket, viszont mi emberek pont nem egy külsőség gyűjtemény vagyunk, amelyet azért szedünk magunkra, hogy megfeleljünk a világ elvárásainak, illetve - sajnos - igen gyakran pont azok vagyunk, pedig nagyon nem annak kéne lennünk, hanem egyedi és megismételhetetlen gazdagságoknak, amelyek mindnyájunkból mélyről fakadnak, és mindegyikünket külön-külön jellemeznek. Mindenki egy kis csoda, egy személyes összetettség, egy olyan magasabb minőség, amelyet semmi nem tud leírni, egyedül nagy műalkotások tudják egy kicsit érzékeltetni, hogy mi minden lakik bennünk, emberekben, és hogy milyen nagy utakat járunk be. A személyes fejlődése pont a valódi találkozásoktól tud beindulni, például olyantól, amilyenre nekünk 8 év forró kása kerülgetés után kiváló esélyünk lenne. Elhiszem, hogy félelmetes arra gondolni, hogy megoszd valakivel az otthonod, de egyrészt nem is akárkivel kéne megosztanod, másrészt az még sokkal félelmetesebb, hogy egy olyan esély, mint a mi történetünk jó vége, egyszer csak belehullhat egy sötét kútba. Nem akarok bölcs dolgokat írni oldal számra, a bölcs dolgokat leírta Király Eszter, csak azt mondom, hogy a világon mozdítani mindannyiunk feladata (hiszen azért születtünk, és nem csak azért, hogy minimális mennyiségű kellemetlenséggel valahogy túlvészeljünk 70-80-90 évet, mert az utóbbi törekvés egyáltalán nem életszerű, illetve nem hozzánk méltó), viszont ahhoz először nekünk magunknak kell mozdulnunk, mi pedig csak akkor tudunk mozdulni, ha elkezdjük szeretni egymást, vagyis bátran megyünk bele a találkozások különböző helyzeteibe, és bátran tesszük bennük azt, ami a dolgunk.
Nyolc éve lakom itt, nyolc éve fizetem az albérletet, ha az elején hitelbe megvettem volna ezt a lakást, és albérlet helyett a hitelt törlesztettem volna, e lakás nagyobbik fele már ki lenne fizetve. Ha tudtam volna, hogy nyolc évig kell itt laknom, biztos a vétel mellett döntöttem volna a kezdet kezdetén. De nem tudtam, mert a nyolc év alatt egyetlen olyan pillanat se volt, amikor nem adtam volna számottevő esélyt arra, hogy heteken belül visszajössz hozzám. Igen, ez a lehetőség végig ott volt a levegőben, és ott volt a pálcikákban, amelyek figyelemre méltó kitartással sorakoztak nagyon sokáig. Egy kicsit talán égő, hogy nincs saját lakásom, de csak azért nincs, mert végig bíztam Benned (ha nem bíztam volna, akkor lehet, hogy már lenne). Most is bízom, és pont ezért nem is hagyom abba a Neked való írást, bár ha tényleg nem látogatsz, ha tényleg elmaradozol, akkor szép lassan le fogom csengetni. Nem ábrándultam ki Belőled - a történetünk már rég nem azon a síkon zajlik - de valaminek most már történnie kell. Ha rendesen látogatod a Kisbolygót, akkor az jelzi, hogy belementél a játékba, mert zajlik Benned valami, és időt kérsz, hogy lezáródjék. Ez így világos lenne, egyébként kb. június közepéig lényegében így értelmeztem az olvasottsági statisztika mutatványát. Akkor nem aggódnék, hagynálak, adnám Neked az időt, de pár hónapja már nem ez van, mindenféle zavarok vannak, és ha nincs meg az a kitartó figyelem, ami előtte volt, akkor szeretetből sem, illetve főleg szeretetből nem tarthatlak benne egy steril kémcsőben, ahol egyetlen esemény sem játszódhat le, mert minden le van fojtva egy virtualitással már megint. Ha ez tényleg egy kémcső, amely mindent blokkol, akkor azt össze kell törni, és fel kell tenni az alapvető kérdéseket, amelyekről a nyolc év alatt rengeteget gondolkodtam, rengeteget írtam, és mostanra nagyon sok minden szép tisztára le is szűrődött bennem a válaszokból. Mi a párkapcsolat, mi a szerelem, mi a világ, mi az élet, mi az élet fejlődése, mi a mi fejlődésünk az életben, és a mi fejlődésünk hogy függ össze a párkapcsolattal és a szerelemmel? Nem Rád akarok telepedni, repíteni akarlak és közben engedni, várni nagyon, hogy Te is repíts engem. Mert csak így érdemes élni, illetve csak így lehet, máshogy nem, ami nem ilyen, az csak egy vegetatív működés, arra a növények is képesek, ahhoz kár embernek lenni! Puszi az arcodra! Szeretlek!
Kis Herceged
