Édes Kis Hercegnőm!
A kutyafáját! Már megint nem jöttél az időkapuba, igazán nem tudom, hogy mit csináljak Veled! A múlt heti három reménykeltő volt, de ez a mostani hét nem kezdődik valami jól, pedig olyan gyönyörűt álmodtam Veled, és olyan szépen le is írtam. Ennél szebb álom talán nem is létezik sehol. Olyan puha, olyan kedves, olyan szeretni való mellecskéi, mint Neked, nincsenek másnak, olyan kedvesen olyan szeretettel, ahogy Te feküdtél mellém az álmomban, talán senki nem tudna mellém feküdni. És én se tudnék mást úgy szeretni, ahogy Téged szerettelek akkor. Olyan ügyesen, olyan szeretettel, olyan figyelemmel értem Hozzád, hogy el sem hiszed, és az Neked is meg nekem is nagyon jó volt. Biztos vagyok abban, hogy már nagyon közel jársz, szinte a kertek alatt csatangolsz, akkor mért nem ugrasz fel hozzám? Mért nem csöngetsz fel, hogy "Itt vagyok, ragyogok, szeretlek!" Süss fel nap, fényes nap, az a nap, amelyik elhoz Téged! Szeretek egy csomó embert, de senkit se annyira, mint Téged, úgy pörgök mint egy motor, amely nem hajt semmit, üresjáratban vagyok, ennél én többet érek, Rólad nem is beszélve! Nem kell itt már gondolkodni semmin, szeretni kell, meg örülni az életünknek, meg örülni, hogy vagyunk egymásnak, egymásért. Ennyire egyszerű, tellement simple, ehelyett száradsz el Mosoly utcai zugodban egyedül, a körmödet rágva, szomorkodva, lebiggyedt szájjal, próbálva elhitetni magaddal, hogy ennyi az életed, mert többe nem mersz belevágni, csak azért van így, semmi más miatt, azt mondod: "Rontom-bontom, ha már az építéséhez gyáva vagyok!" Jaj, jaj, jaj! Olyan nagy butaság az, amit csinálsz, hogy szörnyű! SZÖRNYŰ!!!
Kis Herceged
