Édes Kis Hercegnőm!
Nagyon úgy néz ki, hogy szükségünk van egymásra, nagyon úgy néz ki, hogy egyikünk élete sem tud teljesé válni a másik élete nélkül, nagyon úgy néz ki, mert ha máshogy lenne, nem írnék Neked állandóan, és Te sem olvasnád minden nap a Kisbolygót, nem lennének itt a pálcikáid. Én elhiszem, hogy ezt nem olyan könnyű elfogadni, sőt azt is elhiszem, hogy egy férfi és egy nő kapcsolata messze nem olyan magától értetődően egyszerű, mint amennyire azt sokan hinni szeretnék, tehát vetítik maguknak, illetve még abban is elég biztos vagyok, hogy a párkapcsolatok többsége tulajdonképpen óriási és folyamatos hazugságok folyományaként marad meg látszólag, miközben belül rég köddé vált vagy el sem kezdődött soha, az emberi nyomorúságnak rettenetes mélységei vannak, de mindezek a megfigyelések ellenére is azt mondom, hogy vannak a személyiségfejlődésünkben olyan nagyon fontos területek, amelyek igénylik azt, hogy együtt éljünk, és egymást szeretve, egymás segítve és egymás segítségét elfogadva, az egymás közelségéből adódó helyzetek iskoláját kijárva váljunk egyre inkább azokká, akik valójában is vagyunk. Egyetlen egy igazi életfeladatunk van, hogy belső lényünk, igazi valónk felnövekedését, kibontakozását segítsük, gondozzuk, figyeljük, örüljünk neki. Aki ezt megteszi a párjával, az megteszi magával is, aki megteszi magával, az megteszi a párjával is. Óriási baj, hogy ennek az egyértelmű prioritásnak a kitűzése nem része az úgynevezett kultúránknak, nem népszerűek azok a szemléletek, amelyek ráirányítják a figyelmet az ember belvilágára, mindent elönt a külvilágról szóló értekezés, mintha más nem is lenne, és ezért aztán az emberek többségében tényleg fel sem merül, hogy van más is, úgy telik el az életük, hogy fogalmunk sincs arról, hogy mire születtünk, és a létük potenciáljainak nagy részét kibontatlanul visszük magunkkal a sírunkba. Ilyen civilizáció vesz minket körül, látszólag a szabadságról áradozó, csillogó örömködés, valójában lélekölő, a legfontosabbról a figyelmet folyamatosan elterelő, az embert éltető forrásairól folyamatosan lebeszélő ideológia, látszatfejlődés, mely valójában egy összeomlás felé menetel, hiszen nem maradhat meg hosszabb távon az a rendszer, amelyikben az ember önazonosságra való törekvésének, vagyis az egyetlen igazi szellemi teljesítménynek ennyire nincsen becsülete, amely ennyire lábbal tipor minden fiai és lányai szívében, létezésük legmélyebb rétegeiben rejlő kincset nagyon rövid távú célokért feláldozva a nem is olyan távoli jövőt. Igen, ez nagyon nagy baj, de nekünk nem kell együtt menni ezzel a megvezetéssel, a mi életünk attól még lehet teljességre törekvő, illetve körülöttünk mindenkinek is az a legjobb, ha a mi életünk - ha már kaptuk ezt a gyönyörű és végtelenül tanulságos történetet - teljességre törekvő lesz. Viszont ahhoz szükségünk van egymásra, mert az ember, a teljességre törekvő ember úgy van kitalálva, hogy van neki párja is, akivel együtt törekszik arra a bizonyos teljességére. Csomó dolgot meg tudok csinálni magam is, de egy csomó dolgot nem. Például, ahogy szerdán reggel is írtam (akkor még azt hittem, hogy este találkozni fogunk), megégni nem tudok Nélküled. Pedig tudom, hogy ha nem égek meg, akkor egy csomó minden belém fog szorulni, tudom, hogy anélkül hiányjeles lesz az életem, és a Tiéd szintén. A megégés alatt annak a közelségnek az átélését értem, abban a megtisztító élményben való részesülést értem, amely a szerelmükben létrejöhet, ha akarjuk, és amely olyan lélekfejlődést indíthat be mindkettőnkben, amilyent semmi más, viszont az a lélekfejlődés, ha elmarad, hiányozni fog nekünk, és hiányozni fog mindenki másnak is, hiányozni fog az egész világnak. Jutottunk valahova egymás nélkül is, de ez kevés, nekem kevés, és biztos vagyok abban, hogy kevés Neked is. Teljesen világosan láttam az arcodon, amikor a buszmegállóban álltál, vagy a buszon ültél, süt Rólad is az a hiányjel, mindenki látja, akinek van rá szeme, nekem van! És azért, mert van rá szemem, nem hagyhatlak el csak úgy, és nem is teszem meg, látod nem hagytalak el, sőt az időt közben jóra fordítottam, bár nyilván fordíthattam volna még jobbra is, de nem baj, nem ez az érdekes, az érdekes az, hogy most már tényleg gyere, ne ijedj meg, nem kell félni az élettől, nem kell mindenféle téveszmék mögé behúzódni előle, nem kell félned tőlem se, akire az ember kilenc évet vár, akinek a vergődését saját vergődése közben kilenc éven keresztül végigkíséri, annak az embernek a sorsa, és a boldogsága nem lesz közömbös a számára soha, aziránt nagy hőt fog táplálni a szívében mindig, és abból a nagy hőből bőven fog juttatni neki. Nem tudom, mi volt ez a szerdai, lehet, hogy kellett Neked még egy kis bátorítás, itt van akkor, de most már ne kéresd magad, eljött a Te időd, meg az enyém, vagyis a miénk, az, amire régen vártunk, gyere, még három pálcika kell jó időben, nem kell öt, csak három, már annyi se kell, mint a múltkor, csak bátorságból kell egy leheletnyivel több, de abból se sokkal több, hiszen szerdán is már csak egy kicsin múlt, gyere, Édes, újra csak azt mondom, gyere, puszi, szeretlek!
Kis Herceged
