A minap kaptam egy idézetet egy barátomtól, bár nem tudom, hogy ki mondta eredetileg:
"Háromféle ember létezik: vannak akik mozdíthatatlanok, vannak akik
mozdulnak és vannak akik mozdítanak."
Frappáns és ütős, de én egy kicsit azért átfogalmaznám. Én inkább azt fejezném ki, hogy háromféle életminőség van, a mozdíthatatlan emberé, a mozduló emberé és a mozdító emberé. A sorrend is jó, és ideális esetben életünk során végigjárjuk mind a három "helyszínt", persze ez elég nagy részben rajtunk magunkon múlik. Az átmenetek gyönyörűek és "félelmetesek", valódi áttörések, olyanok mint a két nappal ezelőtti blog bejegyzésben leírt spirituális ugrások. Megmozdulni nagyszerű, letenni egy rossz szokást, abbahagyni egy káros szenvedélyt, változni valamiben, amiben azt hittük, hogy sohasem fogunk, megérteni valamit, elérni valamit belül, megérni valamire, kevés ehhez fogható van. E kevesek egyike a következő lépcső, amikor a mozduló nem elégszik meg azzal, amihez eljutott, és tovább lép, és mások mozdítójává válik. Legalább akkora és legalább annyira "félelmetes" áttörés az is, mint az első. Éppen csak sejtjük ezt a szakaszt, hisz hol tudnánk felérni ésszel, szívvel, az orosz sztarecek, az indián varázslók, a tibeti remeték, a lecsendesedett, önmagukkal és a világgal majdnem teljes harmóniába jutott nagyapák bölcsességét. És hol tudnánk felérni ésszel a nagy női mélységeket, azoknak az önmagukhoz visszatalált asszonyoknak a nőiességét, akik ugyancsak mozdítanak, de talán még titokzatosabban, még csendesebben, még rejtettebben, mint a férfiak, és éppen ezért talán még nagyobb erővel! Nagy titkok, nagy távlatok vannak még előttünk, azt hiszem, érdemes élni...
