Minden emberi kapcsolat legvégső értelme a szeretetképességünkben való fejlődés. Egy lépés megtétele az ég felé vezető úton, egy koszrétegtől való megtisztulás, egy tehertől való megszabadulás, a földhözragadtságunk, a nehézkedésünk egy fokozattal történő csökkentése, egy pici emelkedés, egy picivel játékosabbá, légiesebbé, férfiak esetében egy picivel határozottabbá, viharállóbbá, nők esetében egy picivel gyöngédebbé és bájosabbá válás. Mindegy, hogy ki az a másik, a boltos, akitől kérek 20 deka parizert, a taxis, akitől kérem, hogy vigyen el valahová, a főnököm, akinek megmutatom a munkám eredményét, a barátom, akit fél éve nem láttam, és már nagyon szeretnék vele egy jót túrázni, a gyermekem, akinek segíteni próbálok a függvény analízisben, vagy a kedvesem, aki felé teszek egy keservesnek tűnő lépést megint, hogy gödörből kicsit jobban kilássunk. Mindegy, hogy melyik, a lényeg ugyanaz. Valamit kiadok magamból, valamit kitárok, egyszerre sebezhetővé és szerethetővé teszem magam a másikért (mert ezt a kettőt csak egyszerre lehet tenni, külön-külön nem). Aztán vagy megsebeznek, vagy megszeretnek, és valamilyen szinten mindegy is, hogy melyik jön, hisz mind a kettőből tanulok, mind a kettőre szükségem van az úton a felemelkedéshez, mind a kettő az élet része. Egyik se rossz, mind a kettő fontos, a rossz az, ha félelemből bástyákat építek magam köré, és elzárom magam mind a kettőnek a lehetőségétől. Nem mosolygok a parizer kérés mellé, mert mi lesz, ha az eladó nem mosolyog vissza, nem ülök be a taxiba, mert megaláz, hogy kiszolgálnak, nem beszélek a főnökömmel, mert úgyse értené meg, nem keresem a barátomat, mert a múltkor összekaptunk, nem segítek a gyermekemnek, mert fáradt vagyok, és levert és nem tudnék jópofa lenni hozzá, nem folytatom a kedvesemmel, mert már eleget szenvedtem érte, stb, stb, stb… Nem az a baj, ha megsérülök, az az út része, a sérülések ugyanolyan fontosak, mint a gyógyulások, a baj az, ha korlátozom és nem élem át a lehető legintenzívebben azokat a találkozási alkalmakat, amiket az élet nap mint nap elém tesz.
Borzasztó, amikor keresztények arról beszélnek, hogy Jézus mindent megváltott, és nekünk már semmi dolgunk sincs, csak ezt elhinni, és azzal minden kész, be lehet sétálni a menyegzőre. Borzasztó, mert rettenetes féligazság, rettenetes aránytalanság, mert ezzel eltakarják, elhallgatják a földi élet értelmét, semmibe vesznek valamit, amit Jézus nekünk a világ és pont a megváltás rendje szerint öröktől fogva készített, és ami nagyon mélyen hozzátartozik emberségünk, emberi létünk lényegéhez. Mert az igaz, hogy a világ terhét nem kell elhordoznunk, azt Jézus tényleg megtette már, de a magunk életén, a magunk keresztútján azért nekünk kell végigmennünk, mert abból Jézus soha egy mákszemnyit sem akar elvenni. Nem vesz el semmit, mert annál jobban tisztel és szeret minket. Segít, de csak addig a pontig, amíg ezt a szabadságunk korlátozása nélkül megteheti. Millió apró körülményt kidolgoz az életünkben, hogy a lehető legtöbb jöjjön ki belőle, de nem szól bele semmibe, mindig mi döntünk, mert a mi életünkről van szó, mert az a mi kalandunk, a mi szenvedésünk, a mi örömünk, a mi ki- és beteljesedésünk. „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét mindennap és kövessen engem.” (Lk 9, 23) Ez nem egészen Jézus keresztútja, nem is kell, hogy az legyen, az egyszer volt, többször nincs is rá szükség. A mi zarándoklatunkban nincs meg az a teljesség és jó értelemben vett monumentalitás, mint ami az övében volt, de attól még a miénk is keresztút, kicsiben ugyanolyan vagy legalábbis nagyon hasonló, tulajdonképpen annak a miniatűr változata. A földre szállt Isten áldozatának és kiüresedésének a teljessége hiányzik belőle, de a mi haladásunk, a mi saját Atyához emelkedésünk nem. És az eleséssel jár, aztán felállással, és újra eleséssel és újra felállással, közben cirenei Simon segít néha, Veronika meg kendőt nyújt, de mégis tovább kell menni, és néha azért gondoljunk arra, hogy a végén majd meg is kell halni. „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét mindennap és kövessen engem.” Jézus mondta, szeretetből mondta, azért mondta, hogy az életünk ne egy hazug, virtuális valóságban teljék, értelmetlenül és sivárul, hanem abban a lelki tartalomban, ami a világ rendje, harmóniája, fejlődése szerint mindannyiunk legnagyobb küldetése.