Elég nehéz időket élünk. Mondjuk sokan tudták, hogy ez a rendszerváltás nem lesz babazsúr, de mégsem mindenki, és a sok között is akad nem kevés olyan, aki ennél azért könnyebb menetre számított. Aggasztónak ítéljük a helyzetet, mert az elmúlt 20 évben valamennyire kiépült demokratikus intézményrendszer most határozottan gyengül, vészharangokat kongatunk, úgy érezzük, hogy oda az álmunk, az az álom, amit még a proletárdiktatúrában, vagyis már elég régen kezdtünk el dédelgetni, az álmunk, hogy a fejlett demokráciák hordozzák a VÁLASZT, és most mintha ismét távolodnánk tőlük, ismét kezdünk kiszorulni Európából, a civilizáció és a kultúra bölcsőjéből, és az ahhoz szorosan kapcsolódó jó és anyagilag termékeny polgári világ ígéreteiből. Már-már kézzelfogható volt a Mennyország felé való közeledésünk, most pedig ismét süllyedünk, és nem is tudjuk hová. Vannak ilyen hangok, nyilván azért, mert vannak ilyen érzések, félelmek is bőven.
Ezek a félelmek jogosak. Az ember kicsi, a világ bonyolult, de az előbbi mégis szeretné megmagyarázni magának az utóbbit, és ahhoz kézenfekvő a környezetünk megfigyeléséből leszűrt lassan-lassan axiómává váló rendező elvekre építeni mindent. Igen, kézenfekvő, de sokszor azért félrevezető mégis! Azért félrevezető, mert az axiómák fontosak a steril és absztrakt elméletek leírása során, de sokkal többet ártanak, mint segítenek, amikor a hús-vér valóság a tét. Az elmélet kerek, egész és lezárt, a valóság színes, sokrétű, sőt végtelenül összetett, és akkor, amikor káosz van, nagyon-nagyon fontos, hogy ebből a valóságból a lehető legtöbbet megragadjuk. A pártaktivitáshoz, az ideológiai harchoz persze elegendőek a leegyszerűsítések is, de a szellemi előrehaladáshoz, az éréshez, a tisztuláshoz egészen biztos, hogy nem. Ahhoz árnyalt, milliószor elővett, milliószor minden oldalról átgondolt, megszenvedett, átbeszélt, átírt, mindig formálódó, mindig alakuló, soha nem lezáródó, soha nem pontot tevő, változó, fejlődő, élő reflexiók folyamára van szükség.
Nem beszélek tovább mellé, a demokráciáról akartam írni, rátérek hát! Mint már említettem sokunk tudatában a demokrácia még mindig a földi paradicsom legfontosabb feltételeként szerepel. Nem csoda, évtizedeken keresztül sóvárogtunk a demokratikus országok csodálatos előrehaladására, kiváltottuk a valutakeretet, mentünk Bécsbe, sétáltunk a Mariahilfer Strassén, bámultuk a kirakatokat, és azokat az embereket, akik mindazt, ami ott látható volt, játszi könnyedséggel megvehették, közben pedig még a villamosjeggyel is spórolnunk kellett, hisz akkoriban ott kb. 10-szerese volt az ára a hazainak. Stb, stb, stb, sorolhatnám ezt az életérzést, szerintem sokan tudják, hogy miről beszélek. Ha demokrácia, akkor szemüveg fel és Kánaán 3D-ben.
Egy általam is nagyon sokra tartott, sőt szent életű ember, II. János-Pál pápa valamikor a 90-es évek elején mondott valamit, amit kevesen hallottak meg, főleg Kelet-Európában kevesen, pedig elég világosan fejezte ki magát. Szó szerint nem tudom idézni, de valami olyasmi volt a lényege, hogy a szocializmus ugyan megbukott, de a kapitalizmus se érezze magát nyertesnek. Szerintem ez egy prófécia, legalább 20 évet biztosan előrelátott, de valószínűleg sokkal többet is. Ugyanis a demokráciára épülő újkori kapitalizmus sem az, aminek sokan hiszik. A világnak az a szeglete rendezkedett be így, amelyik a legnagyobb technikai és gazdasági fejlődést produkálta, ez nagyvonalakban így van, sőt ennél azért több is igaz. A demokrácia az önkényuralmi rendszerek ellenpontjaként egyfajta egyensúlyt teremtett a társadalmakban és ebben az egyensúlyban teret adott egy hatalmas tudományos, szellemi, kulturális, életminőségbeli fejlődésnek, sőt stimulálta mindezeket. Ezek a vívmányok nem lebecsülendők. Mégis fel kell tennünk a kérdést: A demokrácia valóban ennyire csodálatos? Lássunk most pár nehezen vitatható tényt, amelyek már valami mást is mutatnak:
• A demokrácián felnőtt civilizáció minden egyes tagja pillanatnyilag sokszorosát éli fel annak, amit a Föld nevű bolygó természetes módon megad neki, és ez még akkor is így lenne, ha Kína és India nem is létezne, vagyis az természetes erőforrások kevesebb felé osztódnának. (Mondjuk, ha Kína és India nem lenne, az sem sokat javítana a helyzeten, hisz akkor „rabszolgák” se lennének, akik hajlandók éhbérért is termelni.)
• A demokrácián felnőtt hedonista és elkényelmesedő jóléti államok szellemi érettsége ellentmondásos. Az ott élőknek több idejük és lehetőségük van kulturálódni, mint a szegényebb országok lakóinak, és egy részük él is ezekkel a lehetőségekkel, viszont általában nagyon kiszolgáltatottak az anyagi jólétnek, és legtöbbjük el sem tudja képzelni, hogy sokkal olcsóbban is lehet boldognak lenni, teljes életet élni. Márpedig ez a felismerés a szellemi érettség egyik nagyon fontos eleme.
• A demokrácia saját sírját ássa, a túlpörgetett technikai fejlődés csapdába zárja az embert. A rázúduló információtömeget az egyre kevesebb szabadidőben még ha szándékában állna, akkor sem tudná feldolgozni. Paradox módon ebben az információözönben a lényeges, szintetikus információk viszont érik el, amitől nemhogy jó, a közjót szolgáló döntésekig, de még felismerésekig sem jut el, manipulálhatóvá válik és valóban egyre inkább manipulált is. A demokrácia egyre inkább csak felszínes forma, amivel páran visszaélnek, és egyre kevésbé tartalom, amivel tömegeknek kéne élnie.
• A demokrácián felnőtt civilizáció leigázta a Földet, eljutott mindenhová, ősi rendeket és szociális struktúrákat forgatott fel, kezelhetetlen problémákat keltett, háborúkat gerjesztett, töménytelen sok fájdalmat okozott és cserébe sokszor csak az árubőséget, illetve saját selejtjét kínálja, egy mézesmadzagot, amivel milliárdokat akar sakkban tartani.
Nem írok több negatívot, nem szándékom mindenkit kimeríteni, és nem is akarom azt a látszatot kelteni, hogy a demokrácia ellen vagyok. Mindössze figyelmeztetni akarok arra, hogy az a csodálatos demokrácia annyira azért nem, illetve nemcsak csodálatos, és ez a kettősség egyre világosabban meg is mutatkozik. A mondanivalóm egyelőre ennyi, nem több és nem kevesebb. És azt hiszem, hogy ez egy nagyon fontos mondanivaló, mert az árnyaltabb, kiegyensúlyozottabb értékeléssel hosszabb távon sokkal többre megyünk, mint a le- vagy felkerekített elhanyagolásokkal. A történelemben még számos egyéb rendező elvet figyelhetünk meg, amelyek különböző közösségek létezésének, fennmaradásának keretei voltak. Egyik sem volt tökéletes, de közülük sok mutatott fel olyan, sokszor ősi, az emberi létezés gyökereihez sokkal inkább kapcsolódó, és a szellemi magvalósulás igényére is rezonáló értékeket, amelyeket tulajdonképpen visszasírhatnánk, és sokszor valóban vissza is sírunk. A demokráciának is vannak előnyei, sőt az emberiség, a világ fejlődésének egy adott időszakában lehet annyira domináns a szerepe, hogy szinte minden mást beárnyékol, de semmiképpen sem válhat abszolúttá, és főleg nem öncélúvá. A demokráciának, mint mindennek a világon vannak jó, termékeny és árnyoldalai egyaránt. A mérleget felállítani nem könnyű, és azt hiszem, hogy minden demokráciában felnőtt embernek élete végéig kötelessége is gondolkodnia róla. Ez egy kicsit nehezebb feladat, mint a sablon mentén nyomulni, és kevésbé látványos is, de mégis sokkal több születik meg belőle. Ez sokkal jobb kiinduló alap minden olyan gondolkodáshoz, ami a jövőről szól, sokkal jobb, mert valódibb, megfoghatóbb, és értelmezhetőbb mindenki számára, mint egy ideologikus, ellenzős, féloldalas és eléggé önkényes axiómarendszer. Az ideologikus, féloldalas kiindulások magas labdák, azokat simán le lehet csapni egy másik tőről építkező és ugyanolyan felszínes szavalattal. Aztán jöhet a rekontra, a lecsapást lecsapás követi, és így tovább, és a végén azt vesszük észre, hogy intellektuálisan teniszezgetünk, de lényeges eredmény nem születik belőle. Ezzel szemben szeretném szegezni azt a megfontolt, nyitott és alakulni, fejlődni nem félő gondolkodást, amelyik képes elszakadni előítéletektől, begyakorlott eszmefuttatásoktól, azt, amelyik megfigyel, következtet és reagál magára a helyzetre, és magára az emberre, a vele való találkozás minden távlatában egyszerre benne élve.
A demokrácia vitathatatlan értékeit nyilván meg kell őrizni, és főleg itt, Európában tényleg csak nagyon óvatosan és nagyon finoman állítanék alternatívákat vele szemben. Van egy szellemi örökség, még ha nem tökéletes is, évszázadok óta azt éljük, és egy hajót, amelyik már évszázadok óta megy egy irányba nem lehet, és nem is kell egyik napról a másikra megfordítani. Viszont ne higgyük azt, hogy már mindent tudunk, és mindent értünk róla, és főleg ne istenítsük, és ne tekintsük egyetlen és abszolút üdvözítő megoldásnak, mert annyira azért nem tökéletes, és ahhoz azért túl sok vérrel szennyezett. Nem sokat tudunk róla, főleg itt keleten nem, ahol nem is gyakoroltuk igazán. Nem tudjuk, egyáltalán nem tudjuk, hogy mit jelent a jó demokrácia, és ha tudnánk, akkor is minden nap újra kéne gondolni, hisz a világ és a globalizáció folyamata, a palackból kiszabadult szellemmel valamit kezdeni kell. Van a demokrácia és a vannak más hajók is, és nem a mi gondolkodásunk a kizárólagos és abszolút győztes, és ha ezt hisszük, abból nagyon sok baj fakad. Azzal, hogy nem veszem észre a körülöttem lévőt másik embert, csatát lehet nyerni, de háborút nem. Ellenpontja lehetek a demokrácia tagadásának, kiindulásnak valami, de az még biztosan nem az út vége, nem az, ahová megyek, nem szintézis, nem megkínlódott, megharcolt és beérett szellemi termék.
A többi gondolkodás sem a priori rosszabb a miénknél. A többinek is vannak fényesebb és sötétebb oldalai. Azért, mert az embernek magának vannak fényesebb és sötétebb oldalai. Mindegyikünknek. A harc nem a formák szintjén fog eldőlni, mert az ellenség sem a formákban rejtőzik kint, hanem az emberi lélekben bent. Mindenkinek saját személye a legnagyobb és egyben a legnemesebb ellenfele is, és az ott támadó erőket ne herdáljuk el másra! Ne vigyük ki az utcára, ne égessük el a barikádokon, először ott lent a mélyben, a szívünkben háborúzzunk, az önzésünk ellen, a saját érdekeink érvényesítésével szemben, a szeretetlenségünk, a lelki biztonságigényünk, a korlátoltságunk, az istentelenségünk ellen, mert csak amennyire ebben a harcban előrehaladtunk, annyira válunk hitelessé és késszé a másik, a külső harcra. A kettőnek párhuzamosan kell zajlania, külső harcainkat azért kapjuk, hogy a belsőkre irányítsák a figyelmünket, mert csak a belsőben megerősödve válunk képessé a külsőre. Akkor és annyira majd jöhet a világ, és jöjjön is, hisz megtestesült lények vagyunk, dolgunk van idelent, a matériában, nem puszta szellemeskedésre születtünk. De csak annyira, amennyire készen vagyunk rá belül! Ha készen megyünk a külső harcba, nem lesz szükségünk elméletekre, mankókra, axiómákra, nem fogunk félni a sokáig megválaszolatlan kérdésektől sem (Rilke idézet, a Kisbolygó legelső bejegyzése), nem fogjuk érezni a kényszert, hogy mindenképpen mondjunk legalább magunknak, de lehetőleg valaki másnak is egy bölcset, akkor majd nem kell minden áron nekimenni valakinek egy kis lelki biztonságért, akkor majd képesek leszünk nagyon finoman és nagyon érzékenyen reagálni, szinte intuícióból, de az az intuíció erősebb és szilárdabb alap lesz, mint most száz okoskodás. Nem fogunk látványos sikereket elérni, mondjuk egy-két ember lehet, hogy meg fog gyógyulni körülöttünk „véletlenül”, de bizonyára nem sok. Elhagyatottak, és elég magányosak leszünk, kevesen fognak hallgatni ránk és sok ellenségünk lesz. Szóval nem lesz egy sikersztori. Cohen jól ismert dalszövege jut eszembe a Hallelujából: Love is not a victory march (a Szeretet nem egy diadalmenet). Milyen igaz! Nem is kell annak lennie, soha nem is volt az! Ami diadalmenet volt, az egészen más volt mindig. Mégis, ha ezen az úton járunk, olyan áramok fognak elindulni általunk, rajtunk keresztül, olyan energiák fognak felszabadulni, olyan szellemi valóságok fognak létrejönni, és aztán materializálódni is, amelyek gyökereinél gyógyítják majd a világot. Valaki ezen az úton már végigment előttünk! Demokrata volt? Hát, erre a kérdésre nem akarok válaszolni…
