Az őskorban rendkívül fontos szerepe volt közösségek bizonyos önszabályozó mechanizmusainak. Ha a horda létszáma túlságosan megnőtt, nem jutott élelem mindenkinek, ha túlságosan lecsökkent, nem tudták megvédeni magukat. Fontos volt tehát megtalálni a két szélsőség közti jó egyensúlyi állapotot, sőt mi több, még azt is biztosítani kellett, hogy a meglehetősen izolált embercsoportokon belül senki se házasodjék véletlenül túl közeli rokonával.

Ezt a feladatot (sok egyéb mellett) az őskori közösségek zseniálisan oldották meg, mondjuk nem is volt más választásuk, ha fenn akartak maradni. (Mert fenn akartak maradni!) Bonyolult házasodási és életviteli szabályok voltak, pl. jól definiált alcsoportok léteztek, és mindenki csak a neki „előírt” körön belül „szemezgethetett”. Antropológusok próbálják feltárni ezeket a rendszereket, de aki ma pár ilyen tanulmányba csak belenéz, bizonyára értetlenül fogja csóválni a fejét. Hogy lehetett az akkori primitív szellemi színvonalon olyan bonyolult modelleket nemcsak megalkotni, hanem működtetni, mindenkivel megértetni és elfogadtatni is. Az értetlenség jogos, legalábbis ha a mi „hiperfejlett” kultúránk teljesítményeit vesszük alapul az összehasonlításhoz. Ha azonban belegondolunk abba, hogy már az állatvilágban is milyen szövevényes és máig megfejtetlen életben maradási és fajfenntartási mechanizmusok léteznek, akkor kicsit könnyebben napirendre tudunk térni e rejtélyek felett is. Valószínű, hogy ezeknek a közösségeknek a tagjai még félig-meddig tudat alatt, az ösztönök szintjén és éppen ezért annyira biztosan ismerték saját fennmaradásuk követelményeit, hogy beszélniük se nagyon kellett róluk. Harmóniában éltek magukkal, a világgal, ez a harmónia áldás volt, mindent megtudtak belőle, ami létük fenntartásához szükséges volt, és ezt a tudást el is fogadták, alkalmazták is.

Aztán történt egy és más, bár nem túl gyorsan, vagyis volt idő lekövetni a változásokat. (Ne felejtsük el, akárhogy is számoljuk, az emberi történelem idejének legalább 99%-a az őskorra esik.) Tudtak alkalmazkodni saját találmányaikhoz, és azokhoz az új körülményekhez, amelyeket ezek a találmányok létrehoztak. Nem volt látványos fejlődés, Magyarország 93 000 km2-e akkor jó ha 10 000 embert tudott volna eltartani, de rend volt és egyfajta egyensúly, egy ősi rend, amihez hasonlót a természetben, az állatvilágban ma is megfigyelhetünk. Egy idő után azonban ezen a renden hajszálrepedések keletkeztek. A tűz mellett jó volt melegedni, de mellőle nehezebb volt felállni, és elmenni vadászni, mint előtte, bejött egy pici tehetetlenség, ami korábban nem létezett. A tűz biztonságot adott, de abban a biztonságban már nem volt szükség ugyanarra a figyelemre, mint tűz nélkül, elődeink így aztán nem is figyeltek már annyira, amitől kicsit tompábbá váltak, éberségük megcsappant. Lassan-lassan (szerencsére nagyon lassan) sok kis lépést tettek nagyobb kényelmük érdekében, de minden pici kis lépéssel valamit (az elején szerencsére csak nagyon keveset) feláldoztak abból a természetes egyensúlyból, ami addig annyira jól megtartotta őket. Minden kis fejlődéssel kicsit tunyábbak lettek, a kifinomult és éles ösztönök egy kicsit feleslegesebbé, szükségtelenebbé váltak, és így el is kezdtek visszafejlődni. Egy idő után az életben maradás összefüggései már nem voltak annyira magától értetődőek és annyira mélyen gyökerezőek, hogy azokat mindenki magától és beszélgetés nélkül is értse. Szükség volt szólni róluk, ki kellett mondani a szabályokat, és szükség volt olyan emberekre, akik őrizték és továbbadták a fontos, életbevágóan fontos ismereteket a következő generációk számára. Őseink ekkor tették meg az első lépést az erkölcs felé vezető hosszú úton, a vének voltak az első papok, akik az igét hirdették, az ősi igazságot, az életben maradás titkait. Igen, itt már titokról van szó, mert egyre inkább titok lett az ősi rend, amelyet fokozatosan az értetlenség egyre vastagabb rétege takart el azt az „átlagember” elől. A papokkal együtt megjelent tehát a misztikum, és aztán szépen lassan kialakultak a vallások is, a misztikum materiális kelléktárai.

Persze akkor még nagy baj nem volt. Akkor ugyanis az egész törzs annyit még biztosan tudott, hogy a renddel, a szellemvilággal kapcsolatot tartó vénekre nagyon nagy szükség van, tekintéllyel ruházták fel őket és nagy figyelemmel, alázattal hallgatták őket. Már nem tudtak mindent maguk, de amit a szellemivel kapcsolatot tartó vén varázsló mondott, az ellen nem volt apelláta. A nagy bajok akkor kezdődtek, amikor ez az ősi tudás már annyira elhalványult, hogy lettek olyanok, akik elkezdtek kételkedni a varázsló szavában. Na, onnantól kezdve szabadult el a pokol! Onnantól kezdve számítódik a paradicsomból való kiűzetés, onnantól kezdve van társadalmi egyenlőtlenség, egyéni érdek, és egyéni érdekért tudattalan, féltudatos és tudatos zavarkeltések, taktikázások, játszmák, szolgalelkűségek és hatalmaskodások végtelen sora. Onnantól kezdve szükség van társadalmi konvenciókkal és fegyverekkel megtámogatott egyre bonyolultabb és kuszább szabályokra, onnantól kezdve szükség van pénzre és rendőrségre, szükség van arra a gépezetre, ami valamikor szinte észrevétlenül jött létre, de mára annyira ránk telepedett, hogy már ki se látszunk alóla. A vallás, amely eredendően az éggel, az Istennel való kapcsolattartás megjelenítésére szolgált, fokozatosan kisiklott eredeti szerepéből. Egyre inkább egy transzcendentális látszatú, de ördögien materiális célú megfélemlítő eszközzé vált, egyre kevésbé szólt arról, hogy nézz az égre, mert onnan jön minden jó, és egyre inkább szólt arról, hogy viselkedj úgy, ahogy előírjuk, mert ha nem teszed, megharagszanak rád a mennyei hatalmasságok, és kupán vernek ők is, akárcsak mi. Közben, persze, hatalmas fejlődésen mentünk keresztül, nem lehet ésszel bemérni az életkörülményeinkben, a tudásunkban, a gondolkodásunkban lezajlott változásokat, mégis mindig elfelejtettük, hogy mindenért, ami materiális síkokon előnyös számunkra, szellemi síkokon árat kell fizetni. A természetből kiemelkedtünk, de sebezhetőbbek és kiszolgáltatottabbak vagyunk, mint valaha. A XXI. század elején lassan belépünk a cybertérbe, egy steril, de már csak virtuális valóságba, természetes életünk legalapvetőbb összefüggéseiről pedig már jó esetben is csak sejtéseink vannak, a fennmaradás titkait évezredek pora fedi. Az egyensúly rég eltűnt, kétségbeesetten keressük, mert nagy szükség lenne rá, de nem találjuk sehol. Kiemelkedtünk az állati környezetből, de annak a nagyon természetes ösztönvilágnak, annak az eredendő rendnek a helyén, amely annyira jól vitte az életet 200 000 éven keresztül, úgy tűnik, nagy üresség tátong, és egyre nyilvánvalóbb, hogy ezzel az ürességgel a múltnál sokkal kevesebb ideig fog tartani a jövő.

Valóban arról szól a földi élet, hogy egy kiinduló természetes ősrendből egy egyre gyorsuló, egyre fékezhetetlenebbül keletkező káosz örvénybe zuhanunk? Nem olyan biztos… Miért nem? Mert közben azért történik más is. Popper Péter írja, hogy a civilizáció akkor kezdődött, amikor az ősember először nem ütötte le azt a társát, akivel baja volt. Vicsorgott rá és üvöltött vele, de nem bántotta. Ez legalább olyan fontos esemény volt, mint az ősrend első hajszálrepedése, mert szellemi értelemben itt kezdődött emberré válásunk és ezzel kezdődött el egy másik ellentétes irányú folyamat, amely az ősrend szétfoszlásával párhuzamosan fokozatosan felépít bennünk egy másik, egy új, sőt egy a réginél magasabb értelmű rendezettséget. Az az ősember, az a vicsorgó „majom” akkor ott valamit meg tudott haladni magában, állati ösztöneiben, legyőzte magát, az indulatát a másik jobb sorsáért, más szóval mondva a történelem során akkor először szeretett valakit. Egy egészen új dolgot tett, olyat, amilyet előtte még senki, és aztán ugyanezt megtette másnap, majd ugyanazt megtették mások is, egyre többen, és sok, nagyon sok ilyen tett következményeként valami elkezdett visszarendeződni a zavarból. Lett valami, ami a romlással ellentétes irányban, a rend fejlődése felé mutatott, sőt egy új, korábban soha nem tapasztalt minőségű rend kezdeménye jött létre. Egy olyan rendé, amelyik az ősrenddel nagyon rokon, ez is a világmindenségbe kapcsol be minket, de mégis sokkal magasabb rendű, mert immáron nem az állatvilágból magunkkal hozott fejlettség szintjén teszi ezt, hanem időközben kibontakozó emberségünk egyre nagyobb magaslatain. Ez a folyamat, ez a felépülés, ennek a rendnek a születése, formálódása azóta is tart ugyanúgy, mint a régi rend lassú elvesztése évszázezredeken keresztül. Azokra a veszteségekre, amelyek értek minket a fejlődés oldalvizén, soha nem volt jobb orvosság, mint a szeretetben való előrehaladás, megpróbálni valami olyat tenni, amitől más emberek boldogabbak lettek, vagy legalább kevésbé boldogtalanok. Minden pici lépés ezen az úton azóta is növel, magasabb szinten apránként újjáteremt bennünk egy kiegyensúlyozottságot, hasonlót, de még tökéletesebbet, mint ami az ősrendből kiszakadva apránként lebomlik bennünk. Minden pici lépéstől összeszedettebbek, rendezettebbek leszünk, kicsit visszaáll a lelki béke, finomodik, arányosodik az intuíció, a magasabb rendű ösztön, az empátia, az érzékenység, a finomhangoltság, a belső látás, a szív látása. A történelem, sőt mindennapjaink legjelentéktelenebbnek tűnő eseményei is magukban hordozzák ezt az üzenetet, felhívást, inspirációt a szeretetre, amit minden kudarc, bukás után el lehet és kell is kezdeni újból. Tedd ember, mert miközben belekényelmesedsz, belebetegszel és belerokkansz a természet leigázásába, kell neked az a másik, ami létrejön benned, gyógyír, szellemi valóságodban fejlődsz tőle, megtart és fokozatosan beemel egy a réginél még teljesebb, még igazibb összhang és harmónia világába. Bemérhetetlenül, felfoghatatlanul hatalmas folyamat ez, az egyetemes emberi lélek érése, felnövése Teremtőjéhez. A meghalások és az újjászületések, a bukások és a megtérések, a lázadások és az elfogadások szüntelen ismétlődései, a lélek körei, amelyeket megfutunk az életpályán, a szeretet tanulása közben, az örök visszatérések, a ciklusok soha véget nem érő sora viszi le szívünk legmélyére a gyógyulást, az üdvösséget, évezredek millió kínja és öröme írja, égeti belénk az evangéliumot, mert csak így tud bennünk elég mélyre vésődni, rögzülni életünk legnagyobb átalakulásának minden egyes mozzanata. Az elektronok körforgása az atommag körül, a légy keringése a lámpa körül, a nappalok és az éjszakák, az évszakok változása a Földön, a természet életciklusai, a bolygók körforgása a Nap körül, a galaxisok körforgása, mindez csupán árnyjátéka, parabolája annak a még nagyobb és még lenyűgözőbb forgásnak, amely a színfalak mögött gyúrja, alakítja, készíti fel az emberi lelket az Istennel való találkozásra. Nem tudom, hogy mi lesz a vége, de nem hiszem, hogy ki lehet térni, ki lehet szállni ebből a belső fejlődés spirálból. Nem hiszem, mert azt gondolom, hogy tulajdonképpen minden ezért történik, az összes energia, az összes idő, az összes tér, a nulla matematikai valószínűségű, de valahogy mégis csak létrejött emberi élet, ez az egész világmindenség körülöttünk, amiből jóformán semmit sem értünk, azért van, hogy mi, előbb vagy utóbb hazataláljunk, hogy a nagy körforgások ezer milliárdjainak ezermilliárd kitevőre emelt hatványai végül egyetlen fejlődési ciklussá álljanak össze, amelynek a végén majdnem ott leszünk, mint az elején, megint harmónia lesz, mint régen, de nem a természet szintjén, hanem egy meghaladott értelemben, az érett emberi lélek fog harmóniába kerülni a világmindenséggel, sőt (kimondhatjuk) magával Istennel. Eléri majd öröktől fogva nekiszánt állapotát, a szeretetet, megérik az ajándékra, és képes lesz úgy szeretni, ahogy Isten szereti őt. Ember és Isten közt akkor tökéletes lesz az áramlás, Isten és ember szüntelen adásban, és szüntelen boldogságban fog élni téren és időn túl.

Ahogy a cím is mondja, mindez egy vízió, de nem irreális és nem pusztán a képzelet szüleménye. Nem lehet nem észrevenni. hogy szellemi hagyományok, ősi tanítások, életbölcsességek, próféciák és egyetemes érvényű megfigyelések tucatjaira rímel. Ha lenne idő rá, ki lehetne keresni a könyvtárakból több ezer művet, szépen össze lehetne építeni a puzzle darabokat, és el tudnánk jutni valameddig, mondjuk 1%-ig az összecsengések bemutatásában. Tovább viszont nem, a többit már nem lehet könyvekből megtanulni, mert a többi már mindenkinek a saját élete, a saját áldozata, a saját önátadása, és a saját épülése. Az már a lélek intimitásában játszódik le, a hálószobánál is sokkal intimebb szféráiban. Azt már nem lehet kiváltani tudománnyal, nem lehet kiváltani vízióval, az napi realitás és út, emelkedés és Isten tenyerébe való belehullás egyszerre. Az már csak azon múlik, hogy mennyire vagyunk készségesek elfogadni azt az építő, egyensúlyt teremtő, érlelő, szerető, minket a végső nagy szintézis felé vivő munkálkodást, amelyet a Jóisten szeretetből, végtelen szeretetből rajtunk végezni akar. Hogy mennyire adjuk át magunkat Neki és ennek az átalakulásnak. Bűnösségünk, eltévelyedésünk, a késztől, a tökéletestől való távolságunk tudatában leborulunk-e Előtte, mint a vámos a templom végében, hogy utána boldogan felálljunk és induljunk ki a világba jóvátenni a hibáinkat, vagy inkább a farizeushoz hasonlóan viselkedünk, a mellünket verjük, hogy ide süss, és utána nem csinálunk semmit. Ő a földi szentélyhez viszonyított koordinátarendszerben kicsit előrébb helyezte magát akkor, de az ég tengelyein mérve semeddig sem jutott el.