Az első roham hajnalban érte. Orvosért és bábához megyek. A gyermek este született meg, vézna kisleányka, nem marad meg, szól az orvos. A bába megfürdette. Nincs kihordva, mondta. A kisgyermek nem evett. Kilencedik nap meghalt.
Az ágy szélén ülök, Angela fekszik és sír. Már mind elmentek, Bormester és Améline, Kanavász, Gitta, Lala, Fanny, Archibald és Jávorka is. Holnapután temetünk.
Angela most odajön és a gyermeket nézi. Kezét fogja. Azt hittem, szól halkan.
Mit hitt?
Hogy él –
Mit lehet erre mondani? Mozdulatlanul ülök, és a sárga, ráncos, öreg kezet nézem.
Él, szól Angela. Leül és ráhajlik. Egyszerre fölegyenesedik, és rám néz. Megölte, mondja.
(Nem értem, miért van ez? Méreg. Őrült? Leesett valahová. Ki ez? Mit akar? Csupa bogár. Piszkos víz. Szeretet nélkül megőrülök. Én is.)
Szememből önkéntelenül könny csurog.
Sír? kérdez.
Arcomat megtörlöm. Kis angyalkám, szól. Lehetetlen –
Az orvos, válaszolom halkan. Mondta, nem marad meg –
Én?
Korán született –
Én szültem korán?
Angela feláll, hosszú ideig áll, hangtalanul és mozdulatlanul. Hirtelen felsikolt, és az ágyra zuhan. Én. Én –
Odamegyek. Keljen fel, nem vigasztalom, nem tudom vigasztalni, nem is lehet –
Megölte, suttogja. Zokog.
(Elejtette. Nem kell. Mi kell? Őrült vagyok? Ezt csak úgy lehet érteni. Szeretet nélkül őrjöng. Boldogtalan vagyok. Én is.)
Ne bántson, szólok. Ugye, nem bánt? Hallgasson meg, kérem –
(Azt hittem, hogy él. Mit akarok? Ezt nem lehet érteni.)
Angela hangtalanul arcra borulva fekszik.
Meghallgat? kérdem.
Szünet.
Boldogtalan? Én is boldogtalan vagyok. Miért? Miért van ez? Gondolkozott? Amióta megesküdtünk, mindig ezen gondolkoztam, hogy van az, hogy mi ketten olyan boldogtalanok vagyunk? Mindig ezen gondolkodom. Nem értem, miért van ez így? Ezt csak úgy lehet érteni. Azt hiszem, őrült vagyok. Én? Nem tudom. Hogyan van az, hogy boldogtalanok vagyunk? Gyűlöl engem? Miért gyűlöl? Én várok, és várok valamire, nem tudom, mire. Másutt is így van? Ez a házasság? Szüntelen gyűlölködés. Tegyünk most egymásnak fogadalmat, itt, megteszi? Ígérjük meg, hogy békések. Nem gyűlölködni. Látja, szeretnék valamit. Kérem, értse meg. Nem vagyok hibátlan. Sőt. Kérem, néha gondoljon arra, hogy nem vagyok hibátlan. Néha gondoljon arra, hogy követhetek el hibát. Igen? Én igyekszem. Viselni. Ha haragszik, mindjárt azt gondolom, méltán haragszik. Igaza van. Ez nekem erőt ad arra, hogy elviseljem. Angélám, néha gondolja. Most itt. Nagyon szomorú. Ígérje meg. Igen?
Angela hirtelen felül, és rám mered.
Mit akar? kérdi mély hangon. Milyen ünnepélyes. Mire akar megint rávenni?
Szeretném ha –
Úgy beszél, mint a csuklyás –
Elhallgatok. Csuklyás? kérdem.
Mielőtt megszületett, azt álmodtam, karjaimban volt és szoptattam, és bejött a csuklyás, arcát nem láttam, és sokat beszélt, és rábeszélt, hogy a gyereket neki adjam, ő majd ringatja egy kicsit, csak egy kicsit elringatja, szelíden beszélt és hízelgett és dicsért, és én féltem, és nem akartam neki adni, de rábeszélt, nem lesz semmi baj, szelíden mondta, jó, jó lesz, béke és csend és nyugalom és örök boldogság, behízelgően beszélt, hogy a gyereket neki adjam, majd ő elringatja, és olyan szépen kért, hogy odaadtam neki, és akkor a csuhát ráborította, és a gyerekkel együtt eltűnt –
Hallgatok. Odaadta neki? kérdem reszketve.
Csak egy percre, hogy elringassa. Éppen úgy beszél, olyan szelíden, és hízeleg, és valamire rá akar venni. Mindjárt gondoltam, hogy ön a csuklyás. A csuhába burkolta és elvitte. Beszél? Ne beszéljen. Nem hallgatom. Csuklyás –
Miért adta neki?
Angela nyög. Elvitte. Kicsalta tőlem, és azt mondta, hogy elringatja. A csuhát ráborította, és aztán már nem láttam –
Ön volt a csuklyás. Arcát hiába rejtette el. Megismertem. Ugyanezen a hangon beszélt. Most megint rá akar venni valamire. Menjen. Menjen innen, elvitte őt –
Miért adta neki?
Angela zokog. Megölte. Békéről beszél? Ki a békétlen? Ki tesz engem boldogtalanná? Azt mondja, hogy én. A kis angyalkát megölte. Nem hallgatom meg. Olyan édeskésen beszél. Valamit ki akar csalni. Nem hagyom magam megcsalni. Mit akar? Nekem nincs ígérnivalóm. Én nem vagyok hibás. Én nem gyűlölködöm. Én semmit sem ígérek meg –
Kérem, hallgasson meg –
Semmit sem ígérek –
(Ki tesz engem boldogtalanná? Nem hallgatom meg. Ezt csak úgy lehet érteni, hogy őrült. Miért van ez? Boldogtalan vagyok. Én is. Őrültet vettem el? Nem szeret. Én szeretem? Méreg. Azt csinálja, amit otthon látott. Semmi okot nem szolgáltatok. Szeretet nélkül meg kell őrülnie…
Az ágyon átnyúlok, és haját simogatom. Hallgasson meg, kérem, látja, én most –
Ne nyúljon hozzám, a kis angyalkát megölte, ön –
Kezemet eltaszítja, szikrázó szemekkel néz rám. Menjen, kiált, menjen innen –
(Boldogtalan. Csuklyás. Odaadta neki. Csak egy percre, hogy elringassa. Hízelgett. Csak egy percre. Letette valahová, és meghalt. Nem kell. A kis angyalkát megölte.
Szeméből a könny csurog.
Angela felkiált. Nem, nem –
Az égre kérem –
Gyilkos! Öklével az arcomba csap.
Felállok. Istenem. Csak ezt tudom mondani.
Csak hívja Istent, csak mossa meg gyilkos kezét, egész életében gyűlölködik, és most a hibáit rám akarja kenni, értem, nagyon is értem, itt meggyón nekem, és megalázza magát. Ha haragszik, méltán haragszik. Értem. Ó, igen ez azt jelenti, hogy én vagyok a hibás. Én, én, én, én. Fogadalom a megölt gyermek holtteste fölött, hogy elismerjem. Mit ismerjek el? Hogy én öltem meg? Gyilkos. Béke? Először megöli, aztán béke –
Az éjjeliszekrényről a lámpát fölkapja, és hozzám vágja, aztán az ágyra ugrik, át a holttesten, rám veti magát, és körmével arcomba vág.
Hátralépek, és karját lefogom, de kezembe harap. Sikolt. Gyilkos! Most hirtelen eleresztem, egyensúlyát veszti, hanyatt esik, le az ágy mellé, de a takarót lerántja, és a holttest a padlóra gurul. Angela sikolt, megölte, megölte!
Nem bírom tovább, leroskadok a gyerek mellé, és bömbölve zokogok. Angela feltápászkodik, nézi, odalép, a gyermeket el akarj venni.
Nem adom. Viszi, kiált, viszi a csuklyás –
Rugdal, de elhárítom. Viszi, sikolt. Én a gyermeket bal kézzel fogom, jobbal a támadást elhárítom, Angela a gyertyatartót homlokomhoz vágja, elönt a vér. Gyilkos! Viszi!
Végre a másik szobába érek, a gyermeket leteszem, Angelával szembefordulok, megfogom, összevissza verem, aztán felkapom, a fürdőszobába hurcolom, és a kád hideg vízbe teszem, fejét belenyomom.
Szünet.
Angela feláll a kádban, prüszköl, csapkod, ruhájáról csorog a víz, eszelősen rám néz, szája nyitva, liheg.
Otthagyom. Visszamegyek. A holttestet letakarom, és melléje ülök. Az óra éppen üt. Tizenegy. Járkálok, megint leülök. Kint motoszkálás. Az óra megint üt. Éjfél. Kopogás. Angela bejön, pongyolában, feje bekötve. Megáll. A gyermekhez megy, letérdel, sír –
Részlet Hamvas Béla Karnevál című könyvéből (a bejegyzés címe tőlem)
