Mint ámokfutót a lassú ájulás,
úgy áld meg engem is az elmúló idő,
lépteim peregnek, heves
mozdulataimból csupán egy rezzenés marad,
sziklából letört parányi kő,
s a pillanatból majd kinő a mindent átfogó jelen,
a múlt egy ábránd, a jövő egy emlékkép lesz nekem.
Várom, hogy az ostoba szavak közé
beférkőzzék egy jelentés, egy szín, s várom,
hogy a ki nem mondott fájdalomban
és a képzelet, szelíd, játékos ujjai közt
igazzá teljesedjék minden kigondolt álom,
és minden hang, mely az évezredek porába téve
a mélyben feszül egy ősi és elhagyott létezésre.
A hószagú, didergő világban
e gyönge, meleg kéz szeretne alkotni még,
e kéz, mely emlékezik - melyet szülő,
barát, gyermek és szerető társ érintett - tettvágyban ég...
Csak egy hosszú, mosolygó percet kérek, hiszen nem kell több
a hulló falevélnek sem az ág, s az avar között.
E vers előzménye huszonegy-két éves koromban született, és azóta csak picit változtattam rajta. Lehet, hogy kicsit előreszaladtam akkor? Most minden esetre időszerűbb :-)!
