Nehéz mesterség
Nem tudom a tollat félretenni, amíg azt látom csupán, hogy magadban hervadsz,
Amíg lényegtelenre költesz, s közben sok olyat, mi lényeges lenne, elhagysz.
Minden nagyon szép erre, de amíg Te ott vagy, nem tudok nyugodtan lenni én itt,
Amíg látom a szenvedést, a nyűgöt Rajtad, hogy ez az üres és fájdalmas semmi bénít.
Éjjel-nappal írok, ritmusok kígyóznak bennem, s vágyódnak: bár emelkedne már a súly!
Várnak sorukra még, de buknak át, áradnak is, sodornák el a bajt, mely Feléd tornyosul.
Alvó virágom, Téged keltegetni, a világnak nincs más ily nehéz mestersége,
Az álomport mind lefújni Rólad! Tudod Te, mi az? Dehogy tudod...
Felnőttél, idő van, nyílj ki, hát! Nyílj ki, Édes, nyílj ki, Világok Ékessége!
Csipkerózsika is felébredt egyszer! Új mesét találj ki, kérlek, kedves új mesét...
A réginek is helye volt, de annak már legyen vége :-):-(:-)!
