(Egyik román munkatársamtól kaptam az alábbi történetet angolul, de annyira megfogott, hogy azon nyomban lefordítottam magyarra.)
Egy New-yorki taxis írása:
Megérkeztem a címre, és dudáltam. Pár percet vártam, majd ismét dudáltam. Mivel ez volt az utolsó fuvarom aznap, már-már arra gondoltam, hogy elhajtok, de végül leparkoltam, felsétáltam az ajtóhoz, és kopogtam. Máris – felelt egy vézna, öreg hangocska. Úgy hallottam, mintha odabent valamit húznának a padlón.
Hosszú szünet következett, majd kinyílt egy ajtó. Egy kistermetű, legalább 90 éves nénike állt előttem. Kartonruhát viselt, és egy kalapot, amelyre fátyol volt tűzve, a megjelenése olyan volt, mintha éppen egy 40-es években készült mozifilmből lépett volna ki.
Kis műanyag bőrönd állt mellette. A lakás úgy nézett ki, mintha évek óta senki sem lakott volna benne. Minden bútor le volt takarva lepedővel.
Nem volt óra a falon, sehol egy dísz vagy egy használati tárgy… A sarokban egy papírdoboz tele fényképekkel, és vázákkal.
Kivinné a csomagomat a kocsihoz? – kérdezte. Levittem a bőröndöt, majd visszamentem, hogy támogassam.
Megfogta a karomat, lassan sétált a járdaszegély felé.
Folyton csak köszönte a kedvességemet. Ez semmiség – mondtam neki – próbálok úgy bánni az utasaimmal, ahogy szeretném, hogy az édesanyámmal bánjanak mások.
Ó, ön olyan jó lelkű – mondta. Mikor beszálltunk az autóba, megadta a címet, és megkérdezte, hogy nem mehetnénk-e az alsóvároson át.
Nem az a legrövidebb út – feleltem gyorsan.
Ó, nem bánom – válaszolt ő – nem sietek. Egy elfekvőbe megyek végül is.
Benéztem a visszapillantó tükörbe. A szemei ragyogtak. Senki nem él már a családomból – folytatta halk hangon. Az orvos azt mondja, hogy már én sem fogok sokáig élni.
Lopva oldalra nyúltam, és kikapcsoltam a taxiórát.
A következő két órában keresztbe-kasba autókáztuk a várost. Megmutatta azt az épületet, ahol valaha liftkezelőként dolgozott.
Áthajtottunk azon a körzeten, ahol férjével első közös éveiket töltötték. Elvezetett egy bútorraktár elé is, amely valaha bálterem volt, és ahová ő is gyakran eljárt táncolni.
Néha megkért, hogy lassítsak egyik vagy másik épület előtt vagy saroknál, aztán csak ült, és nézett ki szótlanul a sötétbe.
Amint a nap első sugarai kezdték kirajzolni a horizontot, hirtelen megszólalt: Fáradt vagyok, menjünk hát!
Csendben mentünk tovább a címre, ahová indultunk. Alacsony épület volt, mint egy idősek otthona, a behajtó út egy fedett rámpában végződött.
Amint megálltunk két gondozó jött ki. Gondoskodóan, figyelmesen jártak el, a nénike minden lépésére figyeltek.
Bizonyára várták már.
Kinyitottam a csomagtartót, kivettem és az ajtóig vittem a bőröndöt. Addigra a nénit már beültették egy tolószékbe.
Mennyivel tartozom? – kérdezte, miközben a pénztárcájában matatott.
Semmivel – feleltem.
Ugyan, élnie kell valamiből – válaszolta ő.
Vannak más utasok – mondtam.
Szinte gondolkodás nélkül előrehajoltam és megöleltem. Szorosan belém kapaszkodott.
Ön pár boldog órát szerzett egy öregasszonynak – mondta. Köszönöm.
Megszorítottam a kezét, majd kisétáltam a reggeli szürkületbe. Hallottam becsukódni az ajtót mögöttem. Egy élet záródott le azzal a hanggal.
Több utast nem vállaltam akkor. Céltalanul cirkáltam mindenfelé a városban gondolataimba merülve. A nap hátralévő részében meg sem tudtam szólalni. Mi lett volna, ha az az asszony egy mérges sofőrt fog ki, vagy egy olyan valakit, aki már türelmetlenül várja a műszak végét? Mi lett volna, ha visszautasítom ezt a fuvart, vagy ha az első dudálás után elhajtok?
Megvontam hát a mérleget: nem hiszem, hogy ennél fontosabb dolgot valaha is tettem volna életem során.
Arra vagyunk beállítva, hogy az életünk nagy dolgok körül forogjon.
De a nagy pillanatoknak gyakran tudatára se jutunk, mert szépen be vannak csomagolva olyan eseményekbe, amelyeket a többség lényegtelennek tart.
