Ha van valami, amit nehezen tudok megbocsájtani, hát azt, ahogyan az emberek néha az élet "aljáról" merészelnek beszélni. Mert mi van az élet úgynevezett alján?
Halandók, akik lemosdatják akármilyen tisztátalanságban fekvő hozzátartozóikat, és akik nem értik azt a kérdést, hogy ki is a hozzájuk tartozó az élet alján. Előkaparják azt az utolsó és soha nem utolsó ujjhegynyi avas zsiradékot - amellyel el tudják készíteni a semmit, a vizet, a homokot - és elkészítik. Az élet úgynevezett alján olyan fönséges dolgok történnek, hogy emberek hetekig megvonják szájuktól a falatot, hogy földbe temessék már fölbomlott testű halottaikat, és nem válaszolnak arra a kérdésre, hogy miért teszik azt.
Tudom, lehetnek, akik számára ez már szinte nevetséges: az élet alja mégis szent. Talán éppen azért, mert ott semmi sincs megszentelve, mert oltár helyett elnyűtt, giccses fényképek tapadnak a pókhálós falakra. Akik az élet alját merészelik megvetni, azok az élőt vetik meg: a beleivel, tudatlanságával, ostoba félelmeivel kínlódó élőt.
Ancsel Évától 14.
2012.10.22. 04:00 Petitprince
Szólj hozzá!
Címkék: ancsel éva
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://kisbolygo.blog.hu/api/trackback/id/tr524848644
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
