Átúszni a vizet
Nem futja erőmből,
Ha hidat építek,
Kifogyok a kőből.
Nincs mit felkínálnom,
Kifosztva mindenből
Kell elébed állnom.
Testből és lélekből
Mi megmaradt végül
Sok ölelés után,
Itt van fizetségül,
Csak vígy át a Dunán.
Vigyél a túlpartra,
Öröktől ott lakom,
Fogaid közt tartva,
Révészem, csillagom.
A nők hajlamosak összekavarni a szeretetet a fészekrakó ösztönnel, és ebből rettenetes zavarok fakadnak, amelyekről nagyobb részben mégis a férfiak tehetnek. A férfiak feladata lenne ugyanis felnőni ahhoz a szellemi látáshoz, amelyben a nő alapvető zavara, mondhatnám "elesettsége" tisztán felvetülne, sőt megoldás is születhetne rá. Baj, hogy korunk férfijai idáig nehezen jutnak el. A nők gyereket és családot akarnak maguk köré, s ez valahol nagyon is érthető, hisz az egyáltalán nem lebecsülhető materiális síkon erre vannak kitalálva. Persze, az elején mindig eljátszadoznak egy kicsit azzal, hogy "De nagyon szeretlek, és csak érted teszem!", egy ideig úgy tűnik, mintha nem is szólna másról az egész, mint a férfi iránti önzetlen szeretetről, (lehet, hogy ezt még ők maguk is elhiszik, hiszen úgy is érzik talán), de az anyai-anyagi megvalósulás programja egy idő után mégis gyakran átveszi az irányítást, és igen csak egyenes utat tör magának. Hamar kiderül a mögöttes, és túlságosan nem is lehet haragudni rájuk emiatt. A férfiakra talán inkább, nekik ugyanis éppen az lenne a dolguk, hogy a nő anyagi természetét megértsék és elfogadják, de mégse hagyják annyiban. Az ő dolguk lenne, hogy felismerjék a nőben a sokkal többet, és felismerjék azt is, hogy mindannak a kulcsa, ami a nőben a materiális síkot meghaladja, pontosan az ő kezükben van. Ők azok, akik a nőben meg tudnák látni az eredendően tiszta és önzetlen égi szüzet, az érzékin, az anyagin túli, valódi szépséget bemutatni akaró isteni szándék megtestesítőjét, és az ő dolguk lenne, hogy férfias fejlődésük, átalakulásuk útjáról megtérve pont hogy megszabadítsák, felébresszék benne ezt az alvó Csipkerózsikát. Az ő dolguk lenne az, hogy az anyagi konkrétség bűbájával megigézett nőt kábaságából kimozdítsák, és csírájában már most is túlvilági szépséget hordozó énjét, a szíve legmélyén nyugvó, de virágként kinyílni, tündökölni vágyó csodálatos mennyei lényét segítsék megszületni. Nem durván, nem a szirmok erőszakos bontogatásával, inkább végtelen türelemmel és kitartással. Elsősorban saját harcukkal, saját átlényegülésükkel. A férfinak kell belépnie az anyagi és a szellemi pólus egymásnak feszülésétől izzó kohóba, amelyben először megedződik, és az ott szerzett erő birtokában egyszerre lesz képes nő társa anyagi nehézkességét megérteni (sőt szeretni), és abból tovább vinni őt mégis. Ezt csak férfiasságának legvalódibb felfogásában, a szellemi emelkedettség állapotának állandó keresésében képes megtenni. Ezen az úton vágyat teljesít a férfi, a nő különleges vágyát, amelyet a gyermek és család utáni vágyánál sokkal mélyebben és titokzatosabban hordoz magában, legbelül, az ellenállásai, a falai, a védművei mögött, a játszmáin, a függetlenedési törekvésein túl, szívének magjában, ahol valódi szerelme megszülethet, és növekedhet is, ha van kiért. Ez a nő átváltozása, amelytől kiegyensúlyozódik, amelytől képes lesz szabadon és örömmel szeretni, és anyagi természetének iránymutatásait is szabadon tudja majd fogadni és értelmezni. Erről az átkelésről szólnak a tündérmesék, erről szól a fenti vers, ez a nász, a pólusok felizzása, ez a legteljesebb egyesülés, erre mutat minden szerelem az első nézéstől, a kisujjak találkozásától a teljes és örökké tartó összeolvadásig. A nők nem lépik meg maguktól, nem is tudják megtenni, nem is lehet várni tőlük, közben viszont a férfiak is a kisebb ellenállás irányába mozdulnak, és az már szomorú. Letérnek a kijelölt útról, és ezáltal olyan kapcsolatok jönnek létre, amelyek a világ belső rendjéhez, logikájához mérve szegényesek és alapvető ellentmondással terheltek. Nem lehet csodálkozni azon, hogy ezek után olyanok lesznek párkapcsolataink, amilyenek, és nem lehet csodálkozni azon sem, hogy több könyvtárnyi lelki könyv sem adhat elegendő segítséget, hisz azok is figyelmen kívül hagynak, elkerülnek lényeges és meghatározó szellemi realitásokat.
Íródott 2012. Karácsonyán, a vers Kiss Judit Ágnestől való.
(A fenti írás nem a szellem dicsérete az anyaggal szemben, hisz a köztük lévő viszony nem teszi az egyiket a másikkal szemben fontosabbá. A létezés misztériuma éppen a kettő között feszülő térben lezajló folyamatos rendeződés, amelyben sem az anyag, sem a szellem nem önmagában értékes vagy értéktelen, hisz minőségét mind a kettő pont annak köszönheti, hogy mennyire találja meg valódi helyét a világ teljességében. A Kisbolygó cím alatt sokáig az alábbi mondat volt olvasható: Az anyagban gyökerezz, a szellemnek szolgálj! Ez a mondat is arról a kettősségről szól, amely oly mélyen meghatározza, és keretezi földi életünket, és amely oly alapvető közege mindannak, ami velünk történik, de egyben kijelöli a pólusok között húzódó erővonal pályákat is, melyeket nem hagyhatunk figyelmen kívül, hiszen nekünk is azok mentén kell mozognunk, ha emberségünk megvalósításával a világot szebbé és jobbá akarjuk tenni. E pólusosság talán legmélyebb vonásaként hordjuk magunkon férfi vagy női mivoltunkat, mely szintén csak a rendben tud kiteljesedni. Abban a rendben, melynek megtalálása az anyaggal túldominált, szellemi értelemben viszont sivárságig szegényített jelen világkorban egyáltalán nem magától értetődő. Ha boldoggá akarunk tenni másokat, és mi magunk is boldoggá akarunk válni, akkor vállalnunk kell a jó rendért való áldozatos küzdelmet, a szellem folyamatos erőfeszítését, a tudatos szeretetet még akkor is, ha soha nem képzelt nehézségek érhetnek el minket így.)
