A dualisztikus gondolkodás annak jól begyakorolt módja, hogy összehasonlítás révén tegyünk szert tudásra. Ha az ember valamilyen okból összehasonlítja és osztályozza a dolgokat (azaz megítéli őket), akkor szinte mindig arra a következtetésre jut, hogy az egyik jó, a másik pedig kevésbé jó, sőt rossz. De ne higgyék el ezt nekem, hanem figyeljék meg saját gondolataikat vagy reakcióikat! Látni fogják, hogy szinte automatikusan a lent vagy a fent, a kint vagy a bent, az ellenem vagy a velem, a helyes vagy a helytelen, a fekete vagy a fehér, a meleg vagy a heteró, a jó vagy a rossz mintáihoz folyamodnak. Ez a magyarázata annak, hogy miért olyan nehéz legyőzni a rasszizmus, a szexizmus, a társadalmi osztályok szerinti különbségtétel, a homofóbia, a vallási gyarmatosítás és mindenféle előítélet "ártalmas gondolkodását", és ezért maradt és marad az fenn oly sokáig - még a "rendes" emberek között is.
Íme a dualisztikus elme működésének megszokott menete: összehasonlít, versenyre kel, összeütközésbe kerül, összeesküvést sző, elítél, megsemmisít minden számára kedvezőtlen bizonyítékot, majd büntetlenül keresztre feszít. Az eltévelyedés héttagú folyamatának és a legtöbb erőszak forrásának nevezhetjük ezt, melyet mindig szembesítenek, mondván, jó és szükséges a demokrácia szempontjából, vagy hogy "lelkeket mentsünk meg a mennyország számára".
Az élet első felében a kettősségektől mentes, vagy kontemplatív gondolkodást félretettük vagy teljesen elutasítottuk az ego sebtében meghúzott határai és az egyértelmű célok kedvéért, ami makulátlan "ideiglenes személyiséget" eredményezett. A dualisztikus gondolkodás csak bizonyos ideig működik, hogy útnak indítson bennünket, de ha őszintén megvizsgáljuk, a valódi élet legtöbb szituációjában nem válik hasznunkra. Teljesen rendjén való, ha tizenévesek azt hiszik, hogy a kedvenc futballcsapatuk, az országuk hadserege, a nemzetiségük, sőt akár a vallásuk valamiféle erkölcsi vagy "természetfeletti" felsőbbrendűséggel bír, de remélhető, hogy az efféle polarizáló gondolkodásról az ember az élet második felében felismeri: nem több előre megállapodott játékszabályok szerinti játéknál. Szellemi horizontunknak tágulnia kell, amint a nagy kép felé haladunk, amelyben Isten teremtett mindent, és szeret is mindent, a Real Madridot és a Barcelonát, a feketéket és a fehéreket, a palesztinokat és a zsidókat, az amerikaiakat és az afgánokat.
Az a gond, hogy a legtöbb ember nem jut el idáig. Gyakran annyira ragaszkodunk a gondolkodásmódunkhoz, a játékunkhoz és a tutajunkhoz, hogy az objektív igazság pótlékává válik, hiszen ez mindenünk! Ebben a csapdában vergődve az emberek zöme nem úgy látja a dolgokat, ahogy azok valójában vannak, hanem sokkal inkább úgy, ahogy ők maguk vannak. Tapasztalataim alapján azt mondhatom, hogy a világ nagy részére igaz ez, kivéve azokat, akik elvégezték a belső munkájukat: ezáltal szert tettek a bölcsességre vagy a kettősségektől mentes gondolkodásra. A buddhizmus , évszázados, aprólékos és végtelenül őszinte önvizsgálata révén, feltehetően minden világvallásnál jobban hozzásegíti az embereket, hogy meglássák ezt magukban. Jézus látta ezt - mi azonban nem láttuk őt túl tisztán.
Részlet Richard Rohr Emelkedő zuhanás című könyvéből
