Szóval... Amikor Európáról, a demokrácia őshazájáról gondolkodom, bosszantóan sokszor ütközöm olyan jelenségekbe, amelyek számomra nehézséget okoznak. Hosszú a lista, inkább nem sorolom, csak kiemelem a pontok közül az egyik aktuálisat. A francia parlament most készül törvénybe iktatni az azonos neműek házasságát, amely már önmagában is érdekes, viszont ha hozzávesszük például azt, hogy ettől ők ugyanúgy örökbe fogadhatnak gyermekeket, mint a hagyományos párok, akkor attól már egészen felvillanyozódom. (Csak nehogy megüssön az áram!)
Mielőtt tovább mennék, talán érdemes tisztázni, hogy mit is jelent számomra az, hogy valami politikai aktualitás. Nem nehéz, egyetlen szóban összefoglalható: semmit! Na jó, ne legyek ennyire szélsőséges, legyen inkább két szó: alig valamit. A „fejlett" demokráciákban ugyanis bevett gyakorlat (minél „fejlettebb" a demokrácia, annál inkább az), hogy valóságosan létező szellemi áramlatok örvényeit bizonyos csoportok saját érdekeik szerint tovább kavarják. Ezt csak azért írom le, mert a horgot megdöbbentően sokan bekapják, illetve azt hiszik, hogy amit látnak, az nem a színpad, hanem a valóság. Komolyan azt gondolják, hogy történik is valami, pedig dehogy. Illetve történik, csak egész más, mint a látszat. A homoszexualitás talán betegség, talán nem (ez nagyon nem is lényeges), a homoszexuálisokat pedig nyilván ugyanúgy társamnak érzem, mint sok más embert, akik szintén valamilyen állapotban vannak. (Némi viszolygás azért van bennem, bár valószínűleg nem veszélyesen sok, hiszen évekig egy homoszexuális munkatársammal osztottam meg az irodámat, és egyikünknek sem lett semmi baja. Azt nem mondom, hogy jól elvoltunk, mert az már félreérthető :-) Viszont amikor egy demokratikus nép gondolkodását valakik úgy próbálják befolyásolni, hogy az ország vezető filmgyárát expliciten utasítják termékei jelentős százalékában pozitív kisugárzású homoszexuális hősök szerepeltetésére, akkor én nem a szabadság angyalát, hanem inkább sötét és eléggé el nem ítélhető manipulációt látok. (Csak csendben mondom, hogy az előző mondat nem csak a homoszexuális szóval érvényes, vannak egyéb szavak is, amelyek ugyanúgy odaképzelhetők, illetve a filmgyártás is csak egyike az eszközöknek, bár kétségtelen, hogy a hatásosabbak közül való. És suttogva csak a nagyon vájt fülűeknek még azt is hozzáteszem - amit ők bizonyára nagyon jól tudnak is - hogy azt lehet igazán madzagon rángatni, aki szentül meg van győződve arról, hogy szabad.)
A homoszexualitás valami, normális vagy nem, hagyjuk, viszont azt a gyereket, akit két azonos nemű szülő nevel, én alapból veszélyeztetettnek tartom. Persze ez a kijelentés is gyorsan relativizálható, hisz sok olyan hetero pár van, akiknél még egy homo páros is jobban gondoskodik a velük egy fedél alatt élő gyermekről, illetve lehet talán azt is mondani, hogy még mindig jobb homo párral felnőni, mint állami gondozásban, bár ez már elég erős és elég szégyenletes kritika az utóbbira, illetve a társadalom egészére nézve. Viszont én ezúttal nem akarok relativizálni. Mostanában úgyis sokszor van olyan érzésem, hogy a relativizálást túlságosan megszerettük, és a határ a csillagos ég, illetve akinek nem, az intoleráns, ókonzervatív vagy katolikus őskövület alapból, amely álláspont lehet ugyan divatos, de veszélytelen biztos nem. Hiszen a minden relatív ugyanolyan szélsőség, mint a semmi sem az. Elég határozottan gondolom, hogy az ember nem szélsőségekért, hanem a szélsőségek összefeszüléséből kinövő arányos és kiegyensúlyozott szintézisekért született. Hol is van hát az a bizonyos szintézis?
Nem könnyű megmondani, és most már végképp elhagyom az alap témát, a homoszexuális párok gyermeknevelését, hiszen egy kosárra való hasonló kétség felmerül. A számítástechnikusokat egy vicces mondással szokták karikírozni, így hangzik: Számítógéppel sok olyan problémát oldhatunk meg, amely számítógép nélkül nem is létezne. Ezen nyilván lehet mosolyogni, de engem most inkább az foglalkoztat, hogy a szójáték a civilizált világnak nem csak egy kis szeletére (a számítástechnikára) érvényes, hanem annál sokkal átfogóbb értelemben is. Illetve még rosszabb a helyzet, mert az informatikai problémák, ha nehezen is, de legalább megoldhatók, napjaink jó pár más problémája előtt viszont tehetetlenül állunk. Nagyon úgy néz ki, hogy az ember, ha szabadon engedik, elég hamar olyan dolgokat hoz létre, amellyel ő maga sem tud mit kezdeni. Vagy ezt nevezik fejlődésnek? Egyre nagyobb problémák, aztán egyre nagyobb megoldások, aztán még nagyobb problémák, meg még nagyobb megoldások, aztán egyszer eljutunk oda, hogy a probléma is ránk borul, meg a megoldása is, és már azt sem fogjuk tudni, hogy a kettő közül melyik a súlyosabb? Hmmm...
De hát mért kell ezen meglepődni? Nincs egyetlen komoly szellemi hagyomány sem, amelyik a korlátlan szabadságot hirdetné, illetve egy van, a demokrácia talaján felnőtt liberalizmus, már amennyire az komoly szellemi hagyománynak tekinthető. A szabadság érték, ez világos, és az is, hogy valakinek a szabadságát elvenni bűn. Ám most hadd jöjjek én a relativitás elmélettel, és hadd mondjak én egy közhelyet: Csak addig mehetünk el a saját szabadságunk terén, amíg azzal a másik szabadságát nem korlátozzuk. És ez sokkal súlyosabb megszorítás, mint első pillanatra látszik. Azért, mert egész létemmel, minden szavammal, minden mozdulatommal, minden tudatalatti rezdülésemmel hatok arra, aki mellettem van, nem is beszélve arról, hogy a köztünk kialakuló helyzetek mennyi mindent meghatároznak már maguktól is, tehát nagyon is korlátozom a szabadságát, akár tetszik neki vagy nekem, akár nem. Nem szuverén porszemek vegyünk az űrben, ezer szállal kapcsolódunk egymáshoz, mint egy test sejtjei, kénytelen-kelletlen összedolgozunk, és ez messze nem a mi személyes választásunk kérdése, hanem az élet természetes velejárója. Hoppá!
Vannak viszont szellemi hagyományok, amelyek a szeretet hirdetik. Tudom, a szeretet nehéz szó, de azért egy kicsit érdemes gondolkodni róla. Például arról, hogy a szeretet inkább szolgálat, vagy inkább szabadság. Mint már annyiszor, most is feltűnik egy olyan ellentétpár, amelyről – ha jobban megnézzük – kiderül, hogy nem is annyira ellentét, mint amennyire ugyanannak az egynek a két arca. Nagyon szép, és nagyon tartalmas minden szolgálat, és hihetetlenül rendbe tudja rakni annak a lelkét, aki ezt a „sportot" űzi. Minden pszichológusnak tudnia kéne, és mondani a betegeinek, ahogy mondjuk Jézus is tette annak idején. És abból a szolgálatból aztán olyan szabadság fakadhat, amelyhez képest a világútlevél és a dollárkötegek által kínált szabadság a fasorban sincs. A baj csak az, hogy ezt a szabadságot mindenkinek magának kell megtalálnia. És ez tényleg dráma, pont olyan, mint amikor 50 évesen nézem a kamaszkorból lassan kilépő nagyon ügyes és életrevaló gyermekeimet, és megszakad a szívem értük, mert annyi minden van, amit megfelelő nyelv híján nem mondhatok el nekik, mert annyi minden van, amit nekik maguknak kell megérteniük többek között súlyos és fájdalmas kudarcok árán is. (És annyi minden van, amit még nekem is meg kell értenem a hátralévő napok, hónapok, évek, esetleg évtizedek során.) Ez pont olyan, mint amikor a tékozló fiú atyja elengedi a fiát, pedig elég jól tudja, hogy mi vár rá ott, ahová megy az atyai juss-sal. Szabadság így elengedni valakit? Igen, a legnagyobb szabadság, és egyben gyönyörű szolgálat is, hisz ennél egy dekával sem tehetne többet a fiáért. Összeért a két pólus? De még mennyire!
Ahogy már írtam, azt gondolom, hogy az ember nem érett meg a szabadságra, mert még nem szolgált eleget, illetve alapvetően hibás relációban van a szabadsággal, mert úgy közelít hozzá, mint egy birtokolható állapothoz, miközben a teremtés természetes rendjében feladata sokkal inkább szolgálat, illetve sokkal inkább juthat el a szabadsághoz a szolgálat által, mint bármilyen egyéb úton. Viszont az is igaz, hogy ez egy felismerés kérdése, tulajdonképpen életfeladat, vagyis éppen úgy, ahogy az alma érése sem hozható előbbre, ennek is a szabott időben kell lezajlania. És ahogy a szabadság fázisait az embernek magában is meg kell értenie, ugyanúgy ezt kell megtennie az egész emberiségnek abban a generációk hosszú sorozatán átívelő folyamatban, amelyben a földi élet, a nagy átalakulás, a fejlődés, a kibontakozás – melyet emberré válásnak hívunk – lezajlik. Ebben a folyamatban bizony ott van az a fajta tévút is, amelyet a ma embere csinál, amikor tobzódik a szabadságában, de közben nem veszi észre, hogy leigázza a földet, leigázza a társait, de legjobban mégis csak saját magát teszi tönkre. Tévút ez tényleg? Csak annyira, amennyire a tékozló fiú mocsokban fetrengése az. Rossz, de szükségszerű, és valószínűleg kikerülhetetlen a globalizációval, a ki tudja még mivé fokozódó gazdasági válságokkal, a környezeti katasztrófákkal, a pusztuló, megbomló ökoszisztémával, az elfogyó ivóvízzel, a szaporodó helyi háborúkkal, és egészen mellesleg (az imént említettek fényében talán elhanyagolható) homokozós gyerekneveléssel együtt. Tévút? Lehet mondani rá, de én nem ezt hangsúlyoznám. Ne ítéljünk, ne osztályozzunk, ne állítsunk, ne korlátozzuk magunkat bele saját keréknyomunkba . Mindennek sok arca van, és mindenhez kell – a sok öröm mellett – sok szenvedés is. Ki tudja minek ágyaz meg a rend mostani megbomlása, vagy inkább tompítsuk ezt is, és mondjuk úgy, hogy az, ami sokak szemében most megbomló rendnek tűnik. Válságok,halálok, újjászületések, amióta a világ világ, ez zajlik, ez ismétlődik megszámlálhatatlanul sok képben, végtelen nagy sokszínűségben, és gyakran bizony felfoghatatlan fordulatokkal.
Tetszetős és csinos kis vízió, ugye? Minden gyönyörű, talán még a halál is csak egy szép naplemente benne, viszont akkor nem nagyon értjük, hogy mért kell annyira rettegni tőle, mért megy ki belőlünk minden erő, ha csak egy kicsit is meglegyint minket a fuvallata. Azért, mert ahogy Ancsel Éva írja, az ember egy természetellenes természeti lény. Vagy – ahogy mások is mondják – tudja, hogy mi a jó, de a rosszat teszi mégis, és ezen a falon úgy igazán soha nem is jut át. Nem akarom relativizálni a szenvedést sem. Az Auschwitzokat, a Gulagokat, az atombombák pusztítását, az elborult agyú gyilkosok népirtását, és főleg nem a legelképzelhetetlenebb mélységekig lealjasult átlagemberek közönyét. Nem, ezt nem tehetem meg, mert én nem szenvedtem el a századát sem annak, amit oly sokan, és nem haltam bele, illetve ha elszenvedtem volna, és történetesen túléltem volna mégis, akkor most valószínűleg egészen más mondatokat írnék a szövegszerkesztőmbe. A szenvedés titok marad annak, aki még soha nem élte át, mint ahogy annyi minden más is. Alacsony szögből nézünk a világra, és amit meglátunk belőle, az sok mást eltakar.
Mit mondhatunk hát? Tart ez az egész valamerre? Nem tudom, talán igen... A vicc az, hogy ennél a halvány reménynél több nem is kell ahhoz, hogy az ember élni tudjon.
Íródott 2013. januárjában
