A tett és a szemlélődés párhuzama nehéz kérdés (hat ezer éve Lao-ce az Út és Erény könyvében szinte csak ezzel foglalkozott), mégis amikor az emberek nagy része úgy tesz, mintha teljesen kihalt volna belőlünk minden érzékenység a felszínesnél többre, és ahelyett, hogy megpróbálnánk valamit is megérteni életünk összetettségéből, gazdagságából és mélységéből, önkényesen kiválasztott Ctrl C + Ctrl V-s másolásokkal próbáljuk betömni a bennük tátongó űrt azért, mert a hiányt, az űrességet elhordozni nem kényelmes, akkor nekem nagyon fontos a mondat elején említett kérdés mellé odatenni egy olyan választ, amelyet egyelőre kevesen akarnak megérteni, de azt gondolom, hogy egyszer, valamikor majd sor fog kerülni rá mégis. Nem azért fontos kimondanom, mert az az egyetlen válasz, hanem azért mert az az én válaszom, amelyikért én születtem meg. És nem azért, mert az én válaszom a minden, hanem azért, mert ez a válasz (mint mindenkié) nagyon hiányzik. Az elmúlt éveim mind erről szólnak, de inkább az egész életem.
A politikai és vallási mozgalmak (a kettő nagyon rokon) rengeteget hozzátettek a világhoz, és rengeteget elvettek belőle, rengeteg hozadékuk volt, és rengeteg vér tapad hozzájuk. Nincs ember, aki végső mérleget tudna vonni, nem is kell, a fejlődés, a formálódás, az alakulás, az élet fejlődésének része volt valamennyi, annak az életnek, amelynek belátása túl van emberi képességek határain. Viszont mindezek összeálltak bennem valahogy, és kihozták belőlem azt, aki egyébként csírájában már születésem óta vagyok. Hogy kit, azt nem lehet könnyen megfogalmazni, sőt tulajdonképpen csak dadogni lehet róla, és megállapítani, hogy bármit írok is le, az annak csak nagyon halvány képe. Minden emberi lélek gazdagsága és egyben beláthatatlansága örök misztérium marad.
Ez ugyanakkora fájdalom is, mint amekkora boldogság. Alapvetően konfliktuskerülő voltam, most már nem vagyok annyira az. Gondolom, hogy a szeretetnek nagyon fontos része az a küzdelem, amelyet emberi különbözőségeinkből adódó súrlódásaink során saját magunkkal és embertársainkkal megvívunk, miközben átéljük, sőt elszenvedjük a kitaszítottság és a nem megértettség fájdalmait is. Valaki már járt előttünk ezen az úton, és ha jól tudom, nem különb a tanítvány a mesterénél. Abban, ami velünk történik, semmi meglepő sincs, sőt azt mondhatom, hogy az a világ legtermészetesebb dolga. Aki fél az áldozattól, maga válik áldozattá. Persze ebben is van egy csavar-szerencsére - mert Jézus pl. félt tőle, a vérrel verejtékezés azért elég jó bizonyíték rá, de aztán mégis végigcsinálta, és neki lett igaza. Ha mi is végigcsináljuk, nekünk is igazunk lesz!
