Kisbolygó

A tegnapi írás nem vádbeszéd (bár azt hozzáteszem, hogy az úgynevezett anti-terrorizmus - meg a köritése - azért a világ egyik leghányadékabb dolga), hanem figyelem felhívás, elgondolkodtatás! 100-200-500-1000 év múlva, ha lesz még valaki a Földön, vissza fog nézni erre a korra, és nem az antik műemlékekben fog gyönyörködni, hanem azt fogja kutatni, hogy volt-e már akkor is olyan ember, aki látta és ki merte mondani e civilizáció alapvető ellentmondásait. Legalább a kérdésekig eljutott-e? Hogy, ami talán szépnek és termőnek és növekedőnek indult, és egy csomó jó esély volt benne, valamin átfordult zavarosba és kezelhetetlenbe, és nem magától, nem a természet meg a társadalom törvényei szerint (ahogy azt sokan szeretik emlegetni), hanem azért, mert az emberek - köztük én - nem azt tették, amit tenniük kellett volna. Ennyire egyszerű, és pont, és ezt nem lehet tovább ragozni hamukázás nélkül. (És mégis hazudunk, mint a vízfolyás. A társadalom ilyen, meg olyan, a pártok, az intézmények hibái, a működés fogyatékosságai, stb, stb, stb... Mintha azzal, hogy elszemélytelenítjük a közeget, kivehetnénk magunkat a közösből, mintha attól az ránk már nem vonatkozna. Tulajdonképpen az egész fogalomrendszerünk ködösítésre van kitalálva, arra, hogy hogyan lehet a dolgokat a legkevésbé sem a nevükön nevezni, hanem összezavarni az értelmet, elvenni a tisztánlátást, minden elképzelhető fortély arra hajaz.) Itt annak nincs helye, hogy nem én gyarmatosítottam, meg nem én voltam a történelmi folyamat, mert az ilyen gondolkodás éppen olyan légből kapott, mint a 30-as évek Németországában annak az átlagpolgárnak a gondolkodása, aki azzal nyugtatta magát, hogy nem ő zárta gettóba a zsidókat, és nem ő építette Aushwitz-ot (de mondhatnám ugyanannak a kornak az amerikai átlagpolgárát is majdnem ugyanolyan jogosan). Kevésbé gondolok arra, hogy valakinek fel kellett volna állnia, és le kellett volna puffantania Adolfot (egyébként - ahogy azt már sokszor mondtam - annak nem is biztos, hogy lett volna számottevő hatása, hisz nem Hitler volt az értelmi szerző, ő csak eljátszotta azt, amit a környezete ráosztott, és könnyen lehet, hogy egy merénylet semmit nem oldott volna meg). Sokkal inkább gondolok arra, hogy egy közösség felelőssége tulajdonképpen felbonthatatlan egyéni felelősségekre, annyira hatunk egymásra tudatos és tudat alatti csatornák ezrein, annyira egymásból merítünk jót és rosszat egyaránt, annyira össze vagyunk nőve a kapcsolódásainkon keresztül, mint a testünk végtagjai, és ha mondjuk egy elcsattanó pofon után a lábunk méltatlankodva odaszólna a kéznek, hogy "Te, hát mit tettél!", akkor a kéz teljes joggal válaszolhatná, hogy "És ki hozott engem ide?". Ez az összetartozás megint egy olyan realitás, amelyet elemző, szétszedő, leosztó gondolkodásunk elég nehezen vesz be, de attól még nagyon is létezik. Ancsel Éva fogalmazza meg ezt gyönyörűen, amikor azt mondja, hogy "Senki sem a saját életét éli, minden sorsba bele van forrasztva a másoké - kioldhatatlanul."