Kisbolygó

Rakonczay Gábor Átkelés a végtelenen című könyvét olvasva az a gondolat jár ismét az eszemben, hogy az emberek látszólag rengeteg nagyon különböző dolgot csinálnak, viszont törekvéseik, azok a belső erők, amelyek hajtják őket, mégis meglepően hasonlóak. Gábor nem titkolja, hogy evezése spirituális utazás volt. Az, hogy éppen kenuban került rá sor, és földrajzi értelemben az Atlanti óceán egyik partjától a másikig tartott, szinte teljesen mellékes. Legalább annyira zarándoklat volt, mint az El Camino végigjárása, és sokkal inkább volt az, mint Nyíregyházáról kerékpárral eljutni majdnem Strasbourgig az út legnagyobb részét Európa egyik legszebb folyóvölgyében, a Duna mellett megtéve. Az én utam összehasonlíthatatlanul veszélytelenebb volt, és mint kaland sokkal kevésbé volt átalakító erejű, de azt hiszem, hogy indíttatásaim egy kicsit mégis hasonlítanak Gábor életének vivőhullámaira. Sorai olvasása közben egy picit magamra is ismertem benne, és ez végtelenül jó érzés. Ha az ember megérti, hogy a másik tőle nem is olyan messze tulajdonképpen ugyanazt csinálja, sőt, nem is tudna mást tenni énje végletes megtagadása nélkül, akkor egy mély közösségi élményben lesz része, és ismeretlenül is nagy szeretettel fog gondolni lelki társára. Ha pedig továbbmegy ezen az úton, akkor nemcsak az "érdekesebb" zarándoklatok fogják felkelteni figyelmét, hanem egyre inkább rá fog döbbenni arra is, hogy a látszólag kevésbé különleges utak ugyanannyira értékesek, illetve egy ponton túl már nincs is jelentősége a formának, mert nem a formák bizonyos jellemzői határozzák meg egy élet helyénvalóságát, hanem az, hogy az ember mennyire képes összhangba kerülni saját magával, pillanataival, örömeivel, bánataival, az, hogy vállalja-e (vagy inkább elutasítja) ajándékba kapott ideje minden gazdagságát, és az, hogy korábbi élete történéseinek tanulságait megőrzi-e egy tudatosabb jövő számára.