Kisbolygó

Szeretni a szabad, független emberek tudnak. Azok, akik elég bátrak ahhoz, hogy kilépjenek az ambivalens, kölcsönös elvárásokkal terhelt vonzódások külső adottságként létrejövő helyzeteiből. Akik elég bátrak ahhoz, hogy lemondjanak arról a kétes biztonságról, amelyet a másik körüli szakadatlan bolygómozgásban érezhetnének. Azok, akik tudnak rácsodálkozni a pillanat varázsára. Akiknek nem szükségük van egymásra, de szívből örülnek, amikor az idő megajándékozza őket a kölcsönös jelenlét finom megérintettségével, viszont lemondanak arról mégis, amikor valamelyikük fejlődése kettőjük között nagyobb teret kíván. Minden tiszta kapcsolat ilyen (legyen az szülő-gyermeki szál, barátság vagy akár szerelem), kiszámíthatatlan, hogy éppen mi következik, visszatérések és elengedések szüntelen sorozatából áll. Nem kell meglepődnünk tehát, amikor valaki, akit szeretünk, eltávolodik tőlünk egy időre, viszont hiányának tudomásul vételével és az abból fakadó fájdalom elfogadásával a szívünkben várhatjuk, hogy majd újra láthassuk (talán). Ha visszajön, meg fogja hálálni, hogy megőriztük őt szívünkben, és nem mondtunk le róla örökre.