Talán még mindig veszteségnek érzed,
Hogy akkor nem tudtad összerakni a képet,
Amelyet úgy szerettél volna, s most bánatodban
A félig kész részleteket is összetéped
Veszteség, persze, hogy az, de oka volt,
S azt az okot - ha szomorú, ha fáj is - látni kell,
A világ tágas, a tenger mély, s az ég nagyon magas,
De ketten mégis sokkal könnyebben érik el
Mustármagból kinőve terebélyes fává,
S megtartva szépen, egyensúlyban minden ágát,
Könnyebb úgy szeretni, rendben és önzetlenül,
Őrizve, féltve egymás boldogságát.
