Kisbolygó

Néha eltűnődöm azon, hogy milyen jó lenne, ha Te is ott lennél, ahol én vagyok. A szoba sarkában, ahol a reggeli teámat kortyolgatom, a pályaudvar napsütötte peronján, ahol a vonatot várom, Nyíregyháza főterén, ahol a közmunkások minden délelőtt kikaparják a gazt a kockakövek közül egy zsebkendőnyi területen, a fővárosi forgatagban, ahol nem árt észnél lenni, és figyelni az értéktárgyak biztonságára, a margitszigeti fák árnyjátszó lombja alatt, ahol egyszer már sétáltunk is együtt (Istenem, de szép volt az a nap!), valamelyik pizzéria teraszon, ahol a tulajnak halvány fogalma sincs arról, hogy milyen a valódi carbonara spagetti, és helyette valami fokhagymás izét árul, a lépcsőházban este, amikor hazaérek, és arra gondolok, hogy egyszer majd nem kell megnézni a postaládát, hogy jött-e Tőled levél, hisz minek is írnál, amikor mind a ketten tudjuk, hogy egyetlen mozdulatoddal képes vagy mindent elmondani, vagy az ágyban, ahová a nap végén lepihenek, és most még hiába is nyúlnék át a túloldalára testem minden porcikájában az ölelés, és a Veled való összeérés vágyával. Nem gondolok másra, csak a jelenlétedre, figyelmes, visszafogott, de mégis égő, izzó lényed gyönyörűen kirajzolódó feszültségére, kezed, karod, vállad, mellecskéid vonalaira, azokra az ívekre, amelyek a virágok hajlataiban is megjelennek, arcod, mosolyod, nézésed mélységére, a sok mindent megélt, sok mindent eltékozolt, de a sok tékozlásból mégis megtért, önmagával megbékélt érett nő szépségére és bájára. Nem gondolok másra, csak nőiességed összes egymást átható, egymással összefonódó, formálódó, alakuló, hullámzó szövetrétegére, szíved és lelked minden gazdagságára, esélyére és távlatára. Nem gondolok senki másra, mint arra a Napocskára, akit régen megláttam és nagyon megszerettem Benned, és akire nagyon vigyáztam sok éven keresztül, hiszen egyetlen egyszer sem tudtál teljesen meggyőzni a nemlétéről. Ilyenkor mindig velem vagy. Szeretlek!