Kisbolygó

Édes Egyetlenem! Olyan szomorú ez így! Ott álltál a megállótól nem messze, aztán megláttál, és azt sem tudtad, hogy mit csinálj. Elszaladni már késő volt, egy felet hátraléptél, megmerevedtél, elsápadtál egy pillanatra, és abban a tizedmásodpercben tisztán látszott az arcodon minden. A szégyen, a zavar, az ijedtség, az, hogy ezeket mind szeretnéd valahogyan elrejteni, és az is, hogy az az elrejtés mégse nagyon sikerül. Te mindig így jársz a városban? Mindig attól félsz, hogy mikor fogok felbukkanni? Édes, ez borzasztó, ez rettenetes! Tőlem nem kell félned, én az ilyen helyzetekben nem fogok megállni, bár nagyon remélem, hogy sok ilyen helyzet már nem lesz. Nem akarom, hogy legyen, mert ez akkora ficam, amilyet még nem látott a föld. Nekünk ilyenkor örülnünk kéne, és boldogan egymás nyakába ugrani. Mi ketten nem azért vagyunk, hogy elsuhanjunk egymás mellett, hanem azért, hogy ország-világ lássa, hogy két ember, egy férfi és egy nő, a kölcsönös szeretetben mennyre boldoggá tudja tenni egymást. Ne csináld ezt tovább velem, Édes, és ne csináld magaddal sem, kérlek! Minél jobban belegabalyodsz, annál fájdalmasabb lesz a vége. Mert vége lesz egyszer, az biztos, de azt szeretném, ha maradna Belőled valami addigra. Napocskából, az igaziból, aki szeretett, aki tudott nagyon szeretni, jobban, sokkal jobban mint mások. Az a Napocska szaladt, szökellt, sugárzóan boldog volt, tartása volt, úgy ment a járdán, hogy még az utca zaja is elhalkult körülötte, amikor megjelent valahol a városban. Az a Napocska bízott bennem, segített nekem, felnézett rám. Bizonyosan tehetek én is arról, hogy az a Napocska odalett, de látnod kell azt is, hogy nem adtam fel, és nagyon sok mindent elvállaltam Érted, azért, hogy újra abban a fényben tudj tündökölni. Becsületesen és férfiasan megküzdöttem egy csomó dolgot, bátrabb, érettebb, határozottabb, elszántabb lettem, és még sokkal jobban szeretlek, mint 7 évvel ezelőtt. Szeretném, ha megtalálnád, elfogadnád a helyedet a kettőnk közt feszülő erőtérben, szeretném ha belátnád, hogy mi hiányzott, és nem csak velem, hanem már korábban is, és azt is, hogy nem hiányzott mégse, mert ott volt Benned, ott volt a szívedben, sőt ott ragyogott az arcodon, csak a sok félelem kiszorította az út egy adott pontjánál. Ismerem, tudom, én is végigjártam, nem baj, csak fejeződjék már be! Most már fejeződjék be! Gyere vissza, Édes! Szeretlek, várlak, nagyon szeretlek, nagyon várlak! Puszi az arcodra!