Édes Egyetlenem! Folytassuk ezt a lakás témát! Meghívlak egy teára, és aztán megmutatom Neked a szobámat, amelyet hamarosan itt kell hagynom. Reggelente szép, napfényes ez a lak, és jó érzésekkel is gondolok vissza arra a nem kevés időre, amelyet itt töltöttem el. Tudom, hogy párszor már voltál itt, de akkor nem nézett ki ilyen jól, hiszen ilyen jól tulajdonképpen még soha sem nézett ki. Megtisztítottam az ablakokat, példás rendet raktam, ha ez így folytatódik, a végére még a háztartásba is egész jól bele fogok jönni. Viszont tényleg úgy tűnik, hogy lassan leketyeg a Bessenyei téren való lakásra kiszabott idő, és ezt elsősorban nem az albérlet felszámolódása miatt mondom, hanem azért, mert a helyzetünk is elért egy olyan abszurditást, amelyik tovább már nem nagyon fokozható. Az igaz, hogy kutyába még ennél jobban is le lehet menni, de nagyon remélem, hogy arra már nem fog sor kerülni. Mert már ez is elég kutya. Főleg amiatt, hogy még mindig nem írhatok Neked hagyományos, borítékos levelet, s így aztán marad a nyilvános blog mindenre, olyan dolgokra is, amelyek rajtunk kívül talán nem is tartoznának másra. (Nagy szerencse, hogy kevés olvasója van a blognak, azok pedig főleg kevesen vannak, akik a legújabb bejegyzéseket követik figyelemmel.) Muszáj ezt így csinálni? Édes, én ezt nem hiszem el! Nem hiszem el, hogy belehalnál, ha azt kéne mondani, hogy Gyuri, írjál nekem levelet papírra inkább. Ilyesmibe még soha senki nem halt bele. Kezdd el szépen rendbe rakni az apró puzzle darabokat! Én is összeraktam egy puzzle-t, már csak az ég hiányzik, de hamarosan az is kész lesz. Szeretlek nagyon, nem hiába mondtam, hogy számíthatsz rám! Puszi az arcodra!
