A test gyönge, de most még a lélek is erőtlen,
Hiába buzdítom, vállalkozni nem mer,
Magányát félti, fájdalmát őrzi,
Pedig szerethetne,
Hófehér szívszerelemmel...
A vágyat tudd, értsd, játszd meg, akkor is, ha fáj,
Hiszen a szerelem szerelem marad, akkor is, ha vár
Vár, mert gondolja, hogy jön majd
Derült égből napsugár úgy, ahogy jön hétfőre kedd,
Ez a szerelem pontosan Tőled lesz más,
Én csak az vagyok, aki ezt
Megmondja Neked
Édes Egyetlenem!
Ez volt a ma reggeli munkába bicajozás produktuma, nem tudom, hogy ez mostantól mindig így lesz-e, nem biztos, de ha már ma így volt, nem titkolom el az eredményét :-)! Közben viszont eltelt az idő, este kilenc is elmúlt, megtartottuk a harmadik tokaji futókirándulást, ezúttal 23-24 km-t futottunk 2:42 perc alatt, sok volt, de a maraton ennek bő másfélszerese, majdnem duplája lesz, viszont most is úgy érzem, hogy ennyi futás után már gyávaság lenne nem megpróbálni, még akkor is, ha - mondjuk - egy hónap múlva már sokkal felkészültebb lehetnék. Nem győzöm hangsúlyozni: kellenek az életben olyan dolgok, amelyeknek az ember nem látja a végét. Kellenek, nagyon fontosak a kiszámíthatóságnak való tudatos szembefordulásaink. Nem csak a maratonra mondom, sok másra is igaz. Volt egy pap ismerősöm, ő mondta, hogy a fiatal pároknak az esküvő előtt neki kéne vágniuk a világnak egyetlen fillér nélkül. Kimenni a pályaudvarra, felkönyörögni magukat a vonatra, megérkezni egy városba, ott élelemhez és szálláshoz jutni pusztán azáltal, hogy mástól kérik ezeket, és így tovább napokon át. Állítólag voltak, akik megcsinálták, és nem lettek tőle rosszabb emberek. El tudom képzelni, bár erről mi már lehet, hogy lemaradtunk. Viszont egy csomó más fontos dologról még nem, vagyis még van veszteni valónk. Nem kéne hagyni, hogy azok a veszteségek valóban előálljanak. Puszilom az arcodat, szeretlek nagyon, és várlak!
Kis Herceged
