Édes Egyetlenem!
Nem vagyok Sherlock Holmes és nyomolvasó tanfolyamot sem végeztem, de azt a tényt például, hogy a történetünk az eltelt rengeteg idő meg az elmondani is lehetetlen, hogy mennyi fejlemény ellenére sem ért nyugvópontra Benned, az utóbbi pár hónap - vagy akár az utóbbi pár hét - olvasási statisztikájának jellegzetességei alapján azért napocskánál is világosabban meg tudom állapítani. Más szóval mondva még most is nagyon úgy érzem, hogy próbálod lebegtetni magadat és persze engem is úgy, hogy közben a lehető legkevesebb konkrétumot kelljen felmutatni e két személynek, viszont annyit azért mégis felmutatsz, hogy az esélyek ne haljanak meg egészen. Kicsit szomorú vagyok. Azt az egyébként teljesen nyilvánvaló dolgot sem lehet expliciten elvállalni, hogy itt vagy és küszködsz, mert egyelőre sem elmenni tőlem sem eljönni hozzám nem mersz vagy nem akarsz? Ha legalább annyi bátorságot sikerült volna összegyűjteni, hogy ezt jelezd azon a módon, ahogy kértem Tőled, az annyira szép lett volna, annyira helyre tett volna egy csomó dolgot mindkettőnkben, és annyira eltakarított volna egy csomó értetlenkedést! Mi az Benned, ami még ennek a nevetségesen pici kérésnek a teljesítését is meggátolja? Félelem vagy dac? Egyébként mindegy, hiszen a dac is csak a félelem egyik formája. Az élet egy végtelenül sok összetevős gazdagság, a bátortalanságod ugyanúgy hozzá tartozik, mint annyi minden más, nem tudom, ki tehet róla, lehet, hogy valamennyire én is, valószínű, hogy Te magad a legkevésbé, mégis Neked kell igazán szembenézned vele, viszont tudd, hogy ezzel mindenki így van, senki se egyenesen a mennyből szállt le a földre, mindenkire millió teher kerül és mindenkit millió sérülés ér, mire felnő, mégis mindenkinek boldogulnia kell valahogy, és ahhoz mindenkinek magának kell meghoznia a saját fontos döntéseit.
Az volt a tervem, hogy ezen a nyáron véget vetek a kapcsolatunk körüli kérdőjeleknek, de így, hogy nem segítettél, továbbra is nagyon nehéz helyzetben vagyok. Mi fog Téged kimozdítani ebből a lehetetlen állapotból, amelyet már annyira megszoktál, hogy talán már el sem tudod képzelni az életet máshol, máshogyan, pedig lennének egyéb kifejletek is, viszont azokhoz valaminek meg kéne változnia. Vagy valakinek. Annyiban mindenképpen, hogy legalább a maga számára meg kéne fogalmaznia a hibáit, amelyek egyébként nem akkora drámák, mint amekkorának látszanak, egyrészt azért nem, mert nem a felelősségről szólnak, az ugyanis teljesen meghatározhatatlan (hiszen a lőtéri kutyát sem érdekli, hogy ki tehet róla, csak az fontos, hogy ami eddig rossz volt, az mostantól lehet jobb), másrészt azért nem, mert az életben soha semmi és senki sem tökéletes, vagyis nincs semmi különös abban, hogy mi sem vagyunk azok. A fő gát mindenkinek a saját büszkesége, mely így hangzik: nehogy már ennyire szerencsétlen legyek! Aminek a gyökere megint csak a félelem.
Nem tudom, hogy meddig fogom nézegetni a pálcikáidat vagy az elmaradásukat, azt hiszem, hogy nem sokáig, mert ennek már nem nagyon van értelme, miközben mind a ketten tudjuk, hogy ennyi idő után már feladni is elég nehéz. Nehéz igen, de nem lehetetlen, hiszen bármikor bekattanhat az az érzés, hogy na, jó, akkor itt hagyjuk abba az egészet, sőt tulajdonképpen az a csoda, hogy ez eddig még nem következett be. Kértem valamit, de nem kaptam meg Tőled, akkor majd eldöntöm magam, hogy mitévő legyek. A kibontakozásodért dolgoztam, de a helyben járásodért nem szívesen tennék lépéseket. Ha az, amit eddig tettem, nem volt elég, akkor kétszer vagy háromszor ennyi ugyanúgy nem lesz elég, akkor valami másra van szükséged. Inkább szakadj ki ebből a lehetetlen állapotodból nélkülem, mint hogy őrlődj benne velem terméketlenül további évtizedeken keresztül. Ha annak a fájdalomnak kell kibillentenie Téged erről a holtpontról, hogy valaki, aki nagyon sokáig nagyon szeretett, sokat küzdött Érted, sőt szerelmes volt Veled, nincs már, akkor úgyis az fog bekövetkezni. Viszont ezt azért gondold át több irányból! Mert ahogy most nézel erre a helyzetre, úgy csak az egyik vetületét látod, ám könnyen lehet, hogy akár nagyon rövid idő múlva teljesen meg fog változni a nézőpontod, és ugyanennek a dolognak egy teljesen más vetülete fog a szemed elé tűnni. Most ez egy borzalmas nehézségnek érzékeled ezt, amivel nem tudsz mit kezdeni, de ebből az állapotból egy pillanat alatt át lehet csúszni oda, hogy te jó ég, mi mindent vesztettem el, jaj!!!
Ellibbensz arról a zsebkendőnyi területről amelyiken eddig álltál vagy maradsz rajta még egy fél életen keresztül? Tudom, hogy ez így nagyon szadi, de ne hidd, hogy az élet csak Neked tesz fel ilyen típusú kérdéseket! Különleges teremtés vagy, de annyira azért nem, hogy csak Te legyél ilyen helyzetben. Ezt a kérdést mindenki minden nap megkapja, és mindenki akkor tesz jót, ha válaszul egy kicsit mégis csak továbblép onnan, ahol már vörösen izzik a lába alatt a talaj az évek óta tartó tehetetlen toporgásától.
Azt már elég jól megtanultam, amivel Tolsztoj is indítja az Anna Kareninát, a boldogság mindig ugyanúgy néz ki, csak a boldogtalanságnak van ezer arca. Nem különbözünk mi egymástól annyira, az emberek csak a boldogtalanságuk különböző megjelenési formái miatt tűnnek annyira sokfélének. Mi is tudnánk együtt élni, mert nagyon hasonlítunk egymásra, és ha kicsit boldogabbak lennénk, ez a hasonlóság rögtön ki is derülne. Vagy fordítva, ha mernénk észrevenni, hogy alapjaiban mennyire hasonlóak vagyunk, máris boldogabbak lennénk és amiatt nagyobb bizalommal tudnánk nézni egymásra...
Kis Herceged
