Édes Kis Hercegnőm!
Ma eddig (este fél 10) egyetlen pálcikát láttam, délután fél hatkor látogatta meg valaki a Kisbolygót, és akár Te voltál, akár más, mindenképpen összekaparom magam bánatomban :-(((((((.... Olyan ígéretes volt tegnap az a délelőtti pálcika az időkapu kellős közepén, hogy lelki szemeim előtt már a mai és a holnapi is megjelent, erre most itt ülök magamba roskadva, és bámulva a nagy semmit akkor, amikor MINDEN NAP SZÁMÍT!!! Édesem, mi a terved? Mit szeretnél? Mit nem szeretnél? Legalább mondanál valamit, vagy írnál, legalább lenne egy szál, amin kínkeservvel el lehetne indulni! Mi aggaszt, mi gátol, mi tart vissza? Olyan nagyon kéne, hogy találkozzunk! Mennyi híja van még a bátorságodnak? Úgy szeretném, ha már itt lennél! Úgy szeretném, ha női aurád illata itt lengedezne, illetve abban a szobában, amelyikben én is vagyok, szeretném hallani a hangodat, érezni a közelségedet, látni, hogy hozzám hajolsz. Minden képességed megvan ahhoz, hogy szeretni tudj, már kilenc éve is megvolt, csak mással voltál elfoglalva. Jó, én gondolom, hogy azok a dolgok is fontosak voltak, illetve az azokon való túljutás, de most már biztos megjártál mindent Te is háromszor oda-vissza, és keresztbe-kasba, akárcsak én. Volt egy nyári délután a Korzó előtt, annyira kedves voltál, csak egy hibát követtél el, azt, hogy nem maradtál velem, és most is csak egy hibát követsz el, azt hogy nem jössz azonnal. Elég legyen már a hibázásokból, kérlek, Édes, nagyon kérlek! Három nap, számolom, csütörtök, péntek, szombat, és a negyedik nap vasárnap este már találkozhatunk is. Bármelyik időkaput használhatod, nem igaz, hogy nem tudsz belépni a három egy órás sáv valamelyikébe! Egyszerűen nem igaz, nem hiszem el, hogy ekkora problémát jelenthet...
Nem akarok minden este regényeket írni, nem akarok rimánkodni, nem méltó hozzánk a rimánkodás. Sok mindent jól csináltunk, büszkék lehetünk magunkra, meg egymásra, de a rimánkodásra nem. Gyere, gyere, gyere, várlak, várlak, várlak! Ne maradj el, ne fogyaszd az együtt eltölthető napjaink számát, kilenc év alatt, több mint háromezer nap, ment el így. Ne húzd ki az életedből ezt a nagyszerű lehetőséget, olyan csodálatos lehetőség adódott nekünk, mint kevés párnak. Lehet, hogy nem így érzed most, mert még mindig mindenféle rossz szemüvegek vannak Rajtad, de biztosíthatlak, hogy így van, és nem hazudok, még egyszer se hazudtam Neked, és most sem teszem. Nagyon-nagyon aranyos pár lehetnénk, sőt vagyunk is, csak egyelőre nem merünk egymás szemébe nézni, de remélem, hogy ez már nem sokáig lesz így. Sok hülyeséget csináltunk, de a közeg se jó, amelyben felnőttünk, olyan zavarok vannak benne, hogy meghibban az agy, vagyis nem kell nagyon nagy súlyt fektetni az önmarcangolásra, meg semmi egyéb beteg dologra, inkább le kell tenni a terhet, és örömmel ölelni egymást. Nem akarsz egyedül élni, mert ha egyedül akarnál élni, már rég ott hagytad volna a Kisbolygót. Nem akarsz egyedül élni, velem akarsz élni, csak nem tudod, hogy hogyan kéne elkezdeni, de emiatt ne fájjon a fejed, egyrészt azért nem, mert majd segítek, másrészt azért nem, mert az életünk eseményei is segíteni fognak, jönnek majd a teendők egyik a másik után, és mindent el tudunk majd végezni, hiszen az a célunk, hogy örömet szerezzünk egymásnak, nem? De! Az a célunk, és az erre való törekvés majd átsegít minket olyan dolgokon is, amelyek az elején egy kicsit talán nehezebbek lesznek, és nagyon hamar be fog állni majd egy új rend, egy egészen másmilyen, mint eddig, amelynek nem a félelem lesz az alaphangja, hanem a bizalom, a készség és az öröm. Szépen fogok Neked segíteni, ha még vannak Benned akadályok, és Te is szépen fogsz nekem segíteni, tudom. Ne félj, ne izgulj, csapj bele! Hajrá!
Kis Herceged
