Édes Egyetlenem!
Ne érts félre, kérlek, én el tudom foglalni magam az életem utolsó percéig akkor is, ha nem jössz el, látszik nagyon jól, hogy mennyi feladat van. Viszont Te többet érdemelsz annál, mint hogy ügyesen leslisszolj mögöttem a buszról a hátsó ajtón keresztül, sokkal-sokkal többet, komolyan mondom, mintha valaki egy tőrt döfne belém, olyan érzés minden reggel ez a kis "kaland", illetve anti-kaland. Lehet, hogy eddig szükséged volt időre, de elég biztos vagyok abban, hogy most már nincs. Ha másért nem, hát azért, mert már nekem sincs. Meg azért, mert világosan leírtam Neked, hogy erre a kérdésre nem lehet magadon kívül lévő szempontokból nézni, mert az idegen nézés egy satufékkel ér fel, amit a történetünk eddig lezajlott fejezetei kiválóan bizonyítanak is, vagyis nem időre van szükség, hanem szemléletváltásra, de ízibe. Van Neked kis szíved, a szívednek van egy vágya, egy legbelsőbb, legmélyebb, és ez a vágy biztosan nem a lassú haldoklásban való elenyészés. Mert amit most csinálsz, az a lassan ölő méreg bevétele, cseppekben megy el az életed anélkül, hogy születne belőle bármi nagyon szép. Kérlek szépen, hogy szakadj el azoktól a sztereotípiáktól, amelyekből a körülöttünk működő rendszer építi fel magát, ne azokra támaszkodj, hanem magadra, arra a tiszta, kedves, ártatlan lényre, akit a gyerekkori képed mutat, akit megláttam és megszerettem Benned, akit bemutattál nekem, aki legbelül vagy. Belülről, magadból kezdj el élni, ne külső impulzusokból, ne mások vélekedését vedd alapul, mert azok csak összezavarnak, totálisan összezavarnak, és teljes döntésképtelenségbe taszítanak. Fel kell nőnünk, ez mindannyiunk feladata, és azért, hogy ne kövessük, meg másoljuk, meg elszenvedjük, hanem formáljuk a körülöttünk lévő világot. Formálni viszont csak úgy tudjuk, ha nem a világból, hanem magunkból élünk, illetve abból a gazdagságból, amelyet a magunkkal való élő kapcsolat eredményez. A belső vágyunkra való odafigyelésből, abból, hogy hallgatunk belső lényünkre, és igyekszünk a kedvébe járni. A belső, önmagunkkal való kapcsolatunkból nőnek ki a külső kapcsolataink, az fogja megbecsülni a társát, aki magát is megbecsüli, szeresd a másik embert, mint önmagadat, vagy még jobb, és még szöveghűbb úgy mondani, hogy szeresd a másik embert önmagadként, szeresd úgy, hogy ő Te is vagy. Értsd meg, és szeresd meg magadban azt a gazdagságot, akivé születtél, és ne redukáld le a látásodat arra az 5%-ra, amit a világ észrevesz Belőled. (Miközben ha valaki nem 5%-ot vesz észre Belőled, hanem 10-et, akkor nyugodtan bízhatsz többet, mint másokra, és ez nem negálja az eddig elmondottakat, hanem igazolja a szerelmet :-)! Vállald magad, vállald a sorsod, vállald a jellemed, nem lesz nagyon könnyű az életed, de a saját életed lesz, nem egy hiábavaló, értelmetlen százezredik másolat lesz mások életéről, és ezért aztán tényleg boldog leszel, mert nem az lesz az érzésed, hogy mennek el a napok csak úgy, hanem az lesz az érzésed, hogy történnek az események, amelyek alakítanak és kibontakoztatnak Téged.
Ha nincs bátorságod eljönni, akkor legalább annyi bátorságod legyen, hogy elhagyd a Kisbolygót! Akkor csukj magadra ajtót, kaput, ablakot, mondd ki, hogy egyedül akarsz megöregedni és aztán meghalni, schluss (kulcs). Ha nincs bátorságod eljönni, akkor annyi bátorságot gyűjts össze, amennyi a Kisbolygóból való kijelentkezéshez kell. Akkor mondd ki magadnak, és jelezd nekem legalább a pálcikák elhagyásával, legalább azzal, ha már máshogy nem akarod. Nem lenne egy French leave, ahogy egy angol mondaná, de valami lenne. Ez egy kicsit durvának hangzik, de nem az indulat mondatja velem, hanem az, hogy segíteni akarok Neked. Egész komolyan mondom. Nem akarom túlragozni, és nem is fogok írni egy darabig most, csak a pálcikákat fogom figyelgetni, meg az arcodra vetek pár pillantást a megállóban, amikor éppen egyszerre leszünk ott, mert egyelőre ennyi jut nekem Belőled, meg a remény, hogy ez nem tarthat örökké, sőt már sokáig sem, hiszen már így is teljesen elképesztő, hogy mennyi idő ment el. Neked meg egy intés tőlem a sematicos körforgalom sarkánál (bármily meglepő, a körnek is lehet sarka, példa rá a jelzett útkereszteződés), észrevetted már biztosan ezt a kis mozdulatot, amellyel "elköszönök" Tőled a buszos reggeleken.
Ad abszurdum az is lehet, hogy valamit még nem érzel késznek, de úgy gondolod, hogy hamar beérik, igen, ez is lehet (bár ha ezt már évek óta így érzed, akkor én azért gyanakodnék a Helyedben), és akkor tényleg várok még, viszont akkor tényleg hamar érjen be. A szempontváltástól érjen be. Mert akkor tényleg ne úgy nézz erre a történetre, meg benne magadra és rám, ahogy eddig, akkor tényleg legyen egy gyökeresen új látás, és egy egészen új gondolkodás hozzá. Ha hajlandó vagy erre az új látásra, akkor én is hajlandó vagyok várni Rád még egy kicsit, bár nem bánnám, ha legalább jeleznéd valahogy ennek az esetnek a fennállását. Ha küldenél egy emailt, vagy egy smst, hogy "Gyuri, kérlek várj még egy picit!", hiszen akkor legalább annyit tudnék Rólad, hogy van valami stratégiád, és nem csak a semmi hullámain sodródsz. Nagyon szép lenne, és nagyon megnyugtató, egy hír lenne arról, hogy tudatossá tetted a készülésedet, egy hír lenne arról, hogy átlépted a legnagyobb falat. De a legjobb mégis csak az lenne, ha megfoghatnám a kezed. Ha együtt szállnánk fel és le a buszról, tényleg együtt, és nem elbújva egymás háta mögé, félrenézve, mintha nem néztünk volna egymás szemébe négy éven keresztül egyszer se, mintha nem lenne olyan múltunk, amelyekre kevesen kapnak meghívást. Pedig olyan múltunk van, csak az a baj, hogy a jelenünk nem olyan, viszont a jövőnk majd olyan lesz megint, és remélem, hogy nagyon gyorsan. Ugye, tudod, hogy mit írtam le ezzel a mondattal? Hát persze, hogy tudod, a jelünket: múlt :-) jelen :-( jövő :-), egyben pedig :-):-(:-)! Azt a jelet írtam le, amit a legelején együtt találtunk ki. De jó lenne, ha ez lehetne az utolsó blogbejegyzés, de jó lenne, ha ez a blog végződhetne azzal, amivel az egész történet kezdődött! Szeretlek nagyon, vigyázz magadra, kincs vagy, nagyon nagy kincs, ne herdáld el, NE HERDÁLD EL magad!!! Puszi!
Kis Herceged
